A melegben tényleg minden tágul: tavaly nyáron kinőttük a parkolót. Jönnek a haverok bulizni, a nagymamák unokázni, a mesterek betont keverni.

Budapest egy nagy és szabad ország.

Az adóhivatal (tavalyi) statisztikáját olvasva büszkeséggel vegyes megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy könyvtári igazgatóhelyettesi fizetésemmel és némi – többnyire fordításból, cikkírásból szerzett – mellékjövedelmemmel a 4% legtöbbet adózó magánszemély közé tartozom hazánkban.

Péter vagyok, nyújtja a kezét a szemüveges, farmeros, edzőcipős, kialvatlan férfi. András, mondom erre, kezet rázunk. Száraz, érdes, duzzadt keze volt, máskor mindig busszal megyek Pestre, csak elaludtam, várnak a barátaim, jó drága ez a jegy, te mennyiért vetted? itt dolgozok a kombinátba, csontozó vagyok, jól megfizetik, de olyan nincs, hogy ne napi tíz órát, színházba voltál?

Beindultak a reformok. Helyesbítek, nem tudom, hogy beindultak-e, sok szó esik róluk, be is vezettek ezt-azt, persze leginkább a vizitdíjat meg a gázáremelést, s mindezt egy különös népnevelő program keretében, tanuljuk meg a leckét, semmi sincs ingyen. Különös kommunikációs szituáció: távkioktatás, frontális módszer.

Basszuskulcs, mondta nekem a minap Kálmán barátom. Képzeld, bemondta a tévé, hogy minden szerelem max. három évig tart. Merthogy a hormonok. Be lett bizonyítva. Kísérletileg.

„Azért a víz az úr”, üzeni a szemével, mikor a konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznó terrint elé teszik konyakos szilvazselével, fényárban úszik az étterem, fényárban úsznak ők is, tegnap még a Déliben, a papundeklik meg a rongyos paplanok között, ma az ötcsillagos szállodában, tisztára, mint valami regényhősök, vagy a Koldus és királyfiból (K. und K.) valamelyik, e pillanatban nem is tudni, melyik, csere, vonzás, választás, igaz, csak egy vacsorára, de az is jó, melegít egy évig, éves emlék, hozzák a vörösboros tanyasi csirkebecsináltat, desszertnek csokoládés fatörzs, vörösbor, kávé, ez a ma borostyános menüje, fess garconok, fényes ruhák, a vacsora szolgálói, vendégük huszonöt hajléktalantárs együtt, igen, szállodában vagyunk.

Hosszabb takarót szeretnék, nem tudom közölni. És ne kössenek le, ne deszkázzák be az ágyat. Ne kössenek le, viszket a szemem, nem bírom megvakarni.

A szem, az fárad el először. S ha a szem nem bírja már tovább, akkor a lélek is összetöpped, kihussan belőle a levegő, mint egy elszabadult lufiból. Hogy mindig csak nézni, olvasni, mert valaki mindig üzen. Ez lehet(ne) jó is, mert akkor nem vagyunk egyedül. De aztán elolvasom, és de.

A nagy Duna mentében ennyit még az illetlen beszéd kurva anyját nem szidták.