1976. november 2-án Jimmy Carter georgiai kormányzó szoros választási küzdelemben legyőzte Gerald Fordot, a hivatalban lévő elnököt. A leadott szavazatok 50,1 százalékát megszerezve 297 elektori szavazatot biztosított magának Ford 240 elektori szavazatával szemben az amerikai elnököket ténylegesen megválasztó elektori kollégiumban. Ez volt a legszorosabb elnökválasztás Amerikában 1916 óta.

Néhány hónappal korábban kevesen gondolták volna, hogy Carter csak ilyen nyögvenyelősen fog nyerni.

(…) Tőkés külkereskedelmünkre egyáltalán nem az a jellemző, hogy a tőkés partnerek egymással verekedve tolongnának a hazánkban gyártott gépek, gépi berendezések megszerzéséért, és egymást túllicitáló árak versenyében válogathatunk a jobbnál jobb vevők között, hogy aztán az így megszerzett értékes devizáért fantáziátlan külkereskedőink banánt, bugyit, rágógumit stb. importáljanak, Mert minden egyebünk már van.

A bor vizezése és az ebből eredő haszon engem nem nagyon érdekel, mert nem érint. Ez is lényeges probléma persze, de inkább érdekel az, hogy a vajban van a megengedettnél több víz. Nincs nagyobb üzlet, mint a vizet eladni vajként. Érdekel, ha a kolbászban van a megengedettnél több zsírszalonna. Ha egy kiló zsírszalonna húsz forint és egy kiló sertéshús harminckilenc forint, nincs nagyobb üzlet annál, mint ha a hatvannégy forintos kolbászban a megengedettnél nagyobb a zsír aránya.

Az országot hatalmas munkával felépítettük. Sorra készülnek el a korszerű lakótelepek (más kérdés, hogy csúnyák-e vagy szépek). A fél országnak jut már gépkocsi, majd minden családban van televízió, rádió vagy teljesen gépesített háztartás. Törvény van az ifjúságról, a nőkről stb. Tehát a fejlődés olyan szakaszába értünk, amit nem gondoltak volna soha a „hárommillió koldus” országában. A gazdasági jóléttel sajnos nem növekedtek mindig arányosan a szellemi javak. (…)

Szerintem azt kellene meghatározni, megvitatni, mit kell tenni azért, hogy a forradalmunk továbbfejlődjön.

(…) Gyár. Termékszerkezet korszerűsítése. Jó. Új gyártmány kifejlesztése. Önmagában jó, piacképes. Technológia kidolgozása. Műszakilag kifogástalan. Azt pontosan nem lehet tudni, hogy milyen kapacitás lesz az üzemben a gyártás idején. Gyártóeszközigény. Pontos. A gyártóeszköz-gyáregység megtervezi a gyártóeszközöket. A határidő most már szorít, kicsit rá kell verni, de meglesz. Új ötletek, együttműködés az üzemmel, ahol a mintadarabot gyártják. A munkásnak nincs idő részletes rajzot adni, mégis megcsinálja. Jó, működik, lehet vinni a KTSZ-be, ahol legyártják a szériát.

(…) A változás első és legnagyobb pozitívuma: a tulajdonviszonyok robbanásszerű megváltozásával egyszeriben megszűnt a munka vállalását korábban alapvetően motiváló lét-kényszer; senkit sem lehet többé az utcára tenni, senkinek nem kell attól félnie, hogy egyik pillanatról a másikra munka nélkül marad, s éhkoppra jut a családjával együtt. E nagy emberi felszabadulás az állandó stressz feloldódásával szinte szükségszerűen hozza magával a lazítást, az elkényelmesedést – hacsak nem sikerül a munka vállalásának egy újfajta motívumrendszerét nagyon hirtelen meggyökereztetni a társadalomban.

(…) Egy másik cikk mégis engem jelölt meg főbűnösként, igaz, hogy név nélkül, de félreérthetetlenül. Lovas Márton ugyanis egy zárójeles mondatában így aposztrofált engem: „(Inkább az a bajunk, hogy túl sokat telefonálgatnak.)” Vigyázat! nem „gatunk”, mert ő a maga részéről tudja, mivel tartozik a közösségnek, óvakodik bajt okozni, ő tehát nem gat, ő fegyelmezetten és öntudatosan telefonál, esetleg nem is telefonál, hanem távbeszél, azt is csak ritkán, végszükség esetén.

Viszont ki az, aki gat?

Fiatal írónk szenvedélyesen, felháborodott hangon fejezte ki „Kesudió”-jában véleményét gazdasági életünk bizonyos jelenségeiről. Távol áll tőlem, hogy a közgazdászkodó szépírótól tudományos tárgyilagosságot igényeljek. Tessék csak eltúlozni a bajokat, így érdekes.

Nem is azért szólok hozzá cikkéhez, mert általában ellenezném a szubjektív írói hangvételt, a karikatúrát. De Bertha Bulcsu cikke jellemző példája annak, hogyan esik be egy politizáló író a gazdasági élet csapdáiba, és gyakran az igazsággal ellentétes szentenciákat harsog.

Jelenlétünk díja


(…) 1972-ben Hajdú László építésvezető látta a Munka-show című, gunyoros kisfilmet a lógásról az építőiparban. Felháborodott: a jelenséget pécézték ki, és nem keresték az okot. Ezért a Valóság 1972. 6. számában megírta, hogy ő kipróbált egy, az építőiparban elvileg ismert, gyakorlatilag azonban alig alkalmazott módszert. A teljesítmény megduplázódott.

Természetesen a munkabér is. És ez volt a baj. Mert túllépték az átlagbért, és mert a munkások többet kerestek, mint a főosztályvezetők.

Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976. február. Most február van, február vége. Így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kíváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladatlan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kolléganőjének is. Őrültnek tartottak. Önök persze műveltek és tudják, mi is az a kesudió. Nem mindenki? Akkor elmondom. Az Anacardium occidentale nevű hat-hét méter magas fán terem Indiában.