A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

Ritka esélyt kapott a sorstól a függetlenségének 48. évfordulóját idén júliusban ünneplő Malawi. Nem gyakran esik meg ugyanis a világban, hogy egy ország úgy meneküljön meg egy szigorodó diktatúrától, hogy a diktátor hirtelen, ám természetes halállal távozik az élők sorából. Ráadásul úgy, hogy nem marad ideje gondoskodni (rokoni) utódlásáról. A diktatúra ugyanis – különösen Fekete-Afrikában – együtt jár a rossz kormányzással, a korrupció eluralkodásával, a gazdaság hanyatlásával, az ország fokozódó eladósodásával s részben ennek következtében a lakosság döntő többségének végletes elszegényedésével. Az elégedetlenség pedig előbb-utóbb hatalomátvételhez: puccshoz (esetleg egy másik diktátor hatalomra lépéséhez), rosszabb esetben polgárháborúhoz, pusztításhoz vezet. Ebből az ördögi körből Afrikában eddig csak kevés ország volt képes önerőből kilépni. Malawi új elnöke, Joyce Banda eddigi politikai tevékenysége viszont reményt kelt, hogy a világ egyik legszegényebb országa egyszer talán felzárkózik, legalább a kontinenshez.

Témám sajátos és különleges.1 Mielőtt belevágnék, Ricoeur idézetét bocsátom az olvasó elé:  „…a történész beletartozik az általa leírt és megmagyarázott világba, ő maga is egyike azoknak a cselekvő és szenvedő lényeknek, akik a történelmet létrehozzák és elviselik.”2 Ricoeur idézi Halbwachsot, aki szerint „minden individuális emlékezet »kilátópont« a kollektív emlékezetre”.3 Ez különösen akkor igaz, ha a kollektív emlékezet tárgyát képező események összegyűjtésére és értelmezésére vállalkozó személy olyan eseményekről ír, amelyeket ő maga nem élt meg, de az események résztvevői még éln

Szomalizálódás – rettenetes, ám nagyon fontos fogalom született az immár két évtizede a failed state (bukott állam) állapotában sínylődő, az egymással ki­egyezni nem tudó, talán nem is akaró, de a hatalmat az egész ország felett megszerezni, megszilárdítani nem képes erők harcában vergődő állam, Szomália nevéből.

Amikor e sorokat írom, akkor nagyjából egyértelmű az Orbán-rezsim, a Fidesz-kormány válsága: a dolgok így nem mehetnek sokáig tovább. Hacsak nem lesz alapvető politikai fordulat, az ország és a gazdaság az összeomlás felé halad. De mind a csőd, mind a csődelhárító fordulat a miniszterelnök és az eddigi rezsim bukását jelenti. Orbán rendszere szétesett, és nincs többé esély azt legitim módon, erőszak nélkül összetartani.

Bár polgárháborúról beszélni – legalábbis egyelőre – túlzás lenne, de december óta ismét meglehetősen puskaporos a levegő Nigériában. A világsajtó ugyan rendre beszámol az atrocitásokról, ám nem tulajdonít nagy jelentőséget nekik. Amíg a napi áldozatok száma két, legfeljebb három számjegyű, nem számít szenzációnak. Pedig, ha másért nem, azért érdemelnének komolyabb figyelmet a nigériai események, mert Afrika legnépesebb országáról, a nyugat-afrikai térség gazdaságának kulcsállamáról, a világ kilencedik legnagyobb kőolajexportőréről van szó. Arról nem is beszélve, hogy az iszlám–keresztény ellentét ismételt felszítása nemcsak Nigériára, nemcsak a fekete kontinensre, de – 2001. szeptember 11. óta ezt az agyunkba véshettük – az egész világra nézve súlyos biztonsági kockázat.

Dárfúr. A két szudáni tartomány (Észak- és Dél-Dárfúr) neve a szemünk előtt, hónapok alatt nő jelképpé, az esztelen öldöklés, a vadállati kegyetlenség és az úgynevezett civilizáció cinizmusának, (csak morálisan) jobb esetben tehetetlenségének szimbólumává. Naponta érkeznek a szörnyűbbnél szörnyűbb hírek felgyújtott falvakról, elevenen elégetett vagy lemészárolt emberekről, elrabolt gyermekekről, megerőszakolt nőkről. „Európai” ésszel ez ma már szinte felfoghatatlan, pedig „csupán” hatvan éve a holokausztnak.

Menekültáradat?


Bár Európában divatos volt „menekültáradatról” beszélni a kilencvenes években, valójában az európai államokba csak a világ összes menekültjének mintegy 10–15 százaléka jutott el,[1] míg kényszervándorok százezrei, milliói a származási országok régióiban, tehát főként a harmadik világban kerestek és találtak menedéket, pl.

Európa öregszik. Antropológiai forradalom zajlik Európában. Egyelőre észrevétlenül, mert még demográfusok között is csak kevesen vannak, akiknek akár csak sejtelmük volna róla. Olykor értesülhetünk ugyan elnéptelenedő falvakról; iskolák, postahivatalok bezárásáról; a születések számának csökkenéséről (ami érinti a bambinók iránti szeretetéről nemrég még híres Olaszországot is); a nyugdíjrendszer válságáról (hogy egyre kevesebb aktív keresőnek kell egyre több, egyre hoszszabb ideig élő nyugdíjast eltartania).

Hálás vagyok John Waltersnek a cikkemre adott meggondolatlan válaszáért, főleg mert olyan jól demonstrálja a tudomány semmibevételét, az intellektuális szigor hiányát és a partizántámadás szenvedélyét, amelyek a drogcárt és sikertelen drogkontroll-politikáját jellemzik.