Félünk a haláltól. És félünk a haldoklástól; gyors és könnyű halált kívánunk magunknak. A haldoklástól való félelmet erősíti bennünk, hogy az életfenntartó kezelések, életmentő beavatkozások drámai fejlődése korlátlannak tűnő lehetőséget ad az orvosok kezébe, hogy kínlódásteli haldoklásunkat meghosszabbítsák.

Az érzelmi támogatás elvesztése, testi-lelki elszigeteltség fenyegeti azokat, akik sivár kórházi környezetben fejezik be életüket.

Minden témaválasztás értékválasztás: nekem a köztársaság állapotáról a szociális jogok helyzete jut elsősorban az eszembe. Mert az alapvető szociális jogok érvényesülése nélkül nemhogy a köztársaságnak, de valójában magának a társadalomnak a létezése is kétségessé válik.

Nálunk a szociális kérdésekről – különösen az értelmiség körében – valamiféle szentimentális leereszkedéssel szokás beszélni.

Nálunk az 1989-es rendszerváltozással kapcsolatban a „demokratikus átmenet” kifejezés vált közkeletűvé, és különös módon senkinek se tűnt fel, hogy ez nem átmenetet jelent a demokráciába, hanem a demokrácia átmeneti jellegét sejteti. Ez az össznépi nyelvbotlás történelmi tapasztalatot tükröz: az alkotmányos demokrácia korszakai (pillanatai?) Magyarországon mindig rövid átmenetet képeztek két nem-demokratikus politikai berendezkedés között.

Az Eötvös Károly Intézet 2003. február 17-én kerekasztal-beszélgetést rendezett A Köztársaság jelene címmel. A résztvevőket arra kérték, hogy tartsanak vitaindítót és cseréljenek eszmét olyan, általuk szabadon választott kérdésről, amely a köztársaság állapota szempontjából szerintük most különösen fontos. Lányi András író: Az átmenet demokráciája; Sajó András alkotmányjogász: Szt.

A Magyarországgal szomszédos államok magyar népcsoportjai bizonyos szempontból az öszvérre hasonlítanak. Ezen nem csupán az anya- és „apa”-országuk különbözőségét értem (a ló és szamár analógiájára); hanem arra is gondolok, hogy míg ezek a kisebbségek földrajzilag és etnikailag aránylag stabil, addig jogilag és politikailag igen labilis formációkat képeznek. Ezek a kettősségek befolyásolják a róluk kialakult véleményeket és a hozzájuk fűződő viszonyulásokat is.

Annak, aki a határon túli magyar kisebbségek ügyét a szívén viseli, nem kis csalódással kell tudomásul vennie, hogy a rendszerváltás óta – immáron tizenhárom éve – a kisebbségi kérdés rendezése terén semmilyen érdemi előrelépés nem történt. Bár haladás nincs, a magyar politikai élet szereplői mégis elégedetten dörzsölik tenyerüket, legalábbis úgy tesznek, mintha az EU-csatlakozás küszöbén e téren minden a legnagyobb rendjén lenne.

Kisebbségek, kipipálva


Bár az elmúlt években több olyan kutatás eredménye látott napvilágot, amely a többségi-kisebbségi viszony társadalmi-lélektani vetületeit boncolgatta (jómagam három könyv megírásában vettem részt: Ellenpróbák; Feszültség-előrejelző rendszer; Confidence building in the Carpathian basin), a politikai elit nemigen vett tudomást ezekről a felmérésekről.

A kormányváltás óta a honvédelemmel és a honvédséggel összefüggő kérdések szinte folyamatosan napirenden vannak a sajtóban: az önkéntes haderő bevezetése, a Gripen-szerződés módosítása, a nemrég beszerzett MISTRAL-rakéták látványos kudarca, Magyarország részvétele az afganisztáni misszióban, „iraki amerikai civil katonák” kiképzése Taszáron stb., amikor pedig nyilvánosságra került, hogy NATO-vállalásainkat nem megfelelően teljesítettük, az ágazat néhány hétre kifejezetten a közérdeklődés fókuszába került.

„»Zenész« beszervezésével és foglalkoztatásával megtettük a kezdeti lépést a szerzetesi gimnáziumok elhárítása területén” – írja az ügynöki hálózat újabb áldozatának beszervezéséről az – alább még részletesen idézendő – jelentés szerzője, pontosan utalva arra is, mennyire meghatározó szerepet játszottak a magyar állambiztonsági szervek (a politikai rendőrség) – az Állami Egyházügyi Hivatal mellett – az 1945 és 1989 közötti időszak egyházpolitikájában.[1] Az alábbi írásban vázlatosan áttekintjük s dokumentumokka

Bombera Krisztina: Bár az önkormányzati választásokon más a személyiség és más a párt szerepe, mint az országgyűlési választásokon, mégsem véletlen, hogy liberális polgármesterek és polgármesterjelöltek ülnek itt. Ugyanakkor adódik a kérdés: mitől liberális egy polgármester, mitől liberális egy önkormányzat – ha egyáltalán van ilyen.

Demszky Gábor: Legutóbb Solt Ottilia tette fel nekem ezt a kérdést, azt hiszem, hogy a ’94-es kampányban, amikor a Beszélő számára készített velem interjút, és nyúzott a lakásában.