Valószínűleg 2001 júniusában olyan törvényt fogad el az Országgyűlés, amilyen még soha sem volt a magyar jogrendben, és amihez csak hasonló – de nagyon távolról hasonlító – létezik néhány más államban. A különböző idegen állampolgárságú magyarok készülő magyarországi jogi kodifikálását egymás között státustörvénynek nevezzük, de hivatalosan „a szomszédos államokban élő magyarokról” szóló törvény nevet viseli.

Lássuk, miért kapta a készülő törvény a műhelymunka során a státustörvény elnevezést?

A törvénytervezet



A magyar Országgyűlés várhatóan hamarosan elfogadja az ún. státustörvényt „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása végett”.

Az ORTT legutóbbi döntése a 88,8 megahertzes frekvencia odaítéléséről talán azért is váltott ki annyi vitát, mert ezzel Budapesten gyakorlatilag „elfogytak” a frekvenciák. Ha jól tudom, a BBC által vezetett konzorciumnak „odaígért” 92,1 megahertzes az utolsó az ORTT által ismert és meghirdetés előtt álló frekvencia.

Ez így pontos: ez az ORTT által ismert utolsó budapesti frekvencia. És itt szeretnék egy félreértést eloszlatni.

A rendszerváltás után senki számára nem volt kétséges, hogy a szociálpolitika jelentős reformokra szorul. Csak épp senki nem tudta, hogy milyen reform kellene. Az 1989–90-es fordulat óta máig, azaz 2001-ig nem alakult ki semmilyen átfogó szociálpolitikai elképzelés. A történéseket kétségkívül befolyásolta, hogy világszerte felerősödött az egyéni felelősséget hangsúlyozó, az állam, kivált a jóléti jellegű elosztás szerepét minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Az egyes kormányoknál azonban sok más tényező is hatott.

Bizalom és biztonság?

A hetvenes-nyolcvanas években a magyarországi agrárviszonyok és a magyar mezőgazdaság teljesítménye jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot tekintsék a „legvidámabb barakknak” a táboron belül.

Kis Jánosnak

1980-ban Lengyelországban hatalmas, tízmilliós mozgalom jött létre. Békés, céljait „önkorlátozó” módon meghatározó mozgalom volt ez, és ugyanakkor valóságos népfelkelés a függetlenségért, szabadságért, demokráciáért és a dolgozó lakosság jogaiért. A Szolidaritás mozgalom születésének huszadik évfordulóját látványos ünnepségsorozat kísérte 2000 nyarán. Az ünnepségek immár véget értek. Eljött a számvetés ideje.

Feltűnő a különbség az idei évforduló és az egy évvel korábbi, az 1989-es forradalom tízéves évfordulója között.

A szociológusok, közgazdászok, politológusok, társadalompszichológusok ki fognak nevetni, de egy társadalom lelkiállapotát és kondícióját én tényleg a gyümölcslevek alapján ítélem meg. Ez a kritérium még sohasem csapott be. Szlovákia, benzinkút melletti üzlet: grépfrútlé nincs, almalé nincs, csak narancslé van. Magyarország, budapesti lakótelepi bolt: megvan minden alapvető gyümölcslé (grépfrút, alma, narancs), de mindegyikből csak egyfajta; hiányoznak a kevésbé tipikus ízek.

A Provincia eddigi számaira jellemző kitartó disputa jó alapja lehet a továbblépést megelőző visszatekintő elemzésnek. Különösen érdekesnek tűntek számomra a jövőre vonatkozó tervek. Az egyik: egy transzetnikus párt megalakítása, melynek a szerkesztők és munkatársak gárdája lehetne a magja. Ennek az elgondolásnak két olyan vonatkozása is van, amelyhez én másképp viszonyulok. Nem tűnik számomra sikeres ötletnek egy – még egy! – új párt megalakítása, amikor a (román) közélet színterének problémája épp a pártosodás inflációja.

A forradalom óta, éppen megkérdőjelezésével kezdődően, a román politikai és intellektuális elit két, egymással homlokegyenest szembenálló politikai kultúrával és értékrendszerrel rendelkező, látszólag összebékíthetetlen csoportból áll. Az FSN és Ion Iliescu (vagy fordított sorrendben) hamis emanációjával azok frusztrációja, akik gyökeres romániai változásokban reménykedtek, nem eredményezhetett mást, mint elkülönülést, majd hajthatatlan ellenségeskedést azokkal, akik „ellopták” a forradalmat, megbocsáthatatlanul elhalasztva ezzel a kommunizmusból való kilépést.

Többféle érzés viaskodik bennem, és tudom, hogy felesleges az indulataimra hallgatnom, hiszen nem is állnak másból manapság a hétköznapok, mint indulatokból. Azt hittem eleinte, hogy csupán tyúkperekkel vagyok körülvéve. Hiszen csak a Drávaszöget láttam, a frontot közvetlen közelről, ahol a családom élt, és láttam, mit éltek át. Amikor anyám egyszer elindult hozzám, hogy meglátogasson, a batinai hídnál a csetnikek (vagy mi a bánatnak nevezzem őket ezek után, netán „felszabadító szabadcsapatoknak”?) meztelenre vetkőztették. Mit mondjak még?