Az EU-tagság a rendszerváltás óta a magyar kormányok kiemelt célja volt és maradt. Horn Gyula NATO-tagságot sürgető felvetését 1990 januárjában még a Németh-kormány külügyminisztereként tette meg, ami a geopolitikai korlátok leomlását jelezte. Antall József kormányának egyik első kezdeményezése az európai megállapodásnak is nevezett társulási egyezmény megkötése volt 1991 végén, még a maastrichti szerződést megelőzően. Ekkortájt a kilencvenes évek közepére várták a teljes jogú EU-tagságot, és később időnként úgy tűnt, hogy az unió „mindig” épp ötévnyire van tőlünk.

Bevezető[1]

A nyugati politikai elmélet és a kelet-európai etnikai viszonyok c. tanulmányában Will Kymlicka azt javasolja: fogadjuk el, hogy a nemzetépítő állam adottság, és korlátozzuk vizsgálódásainkat arra, hogy a különböző nemzetépítési stratégiák mit kezdenek az etnokulturális sokszínűség tényeivel.

2002-ben Orbán Viktor elvesztette a kormányhatalmat, mégis sikert aratott. De nem az a sikere, amit maga mondogat, hogy ő tulajdonképpen „megnyerte a választást”, mivelhogy a Fidesz–MDF lett a legnagyobb frakció az Országgyűlésben. S nem is az a sikere, hogy bukása ellenére a két tábor megközelítőleg azonos nagyságúnak bizonyult.

Ezekből is származik persze némi haszna. A kétpártrendszer kétes „ügye” előrébb jutott; Orbán garantáltan a színen marad; a kormány nem kényelmesedhet el.

Bekövetkezett mindaz, amiben a liberálisok titkon reménykedtek. Amiben reménykedtünk. A 2002-es országgyűlési választásokon megbukott az Orbán-kormány, és nem került be a parlamentbe a szélsőjobboldali MIÉP. Igaz, az előzetes várakozásokkal ellentétben – nagyrészt a magas részvétel és a két nagy párt vezetőinek utolsó heti túlzott, a kisebb pártokat a porondról lesöprő médiaszereplése miatt – az SZDSZ nem érte el az elvárt hét százalékot. Éppen csak átcsúszott az ötszázalékos küszöb fölött.

A státustörvény a Fidesz-kormány dédelgetett gyermeke. Ha van valami, amit Orbán és társai meggyőződésből csináltak, ez az. A sors iróniája, hogy kormányra kerülésük óta semmiért nem fizettek akkora árat, mint kedvenc teremtményükért. Ha a választásokon elbuknak, vereségük okai közt előkelő helyen lesz a nemzetközi zűrzavar, melybe a státustörvény Magyarországot sodorta.

Orbánék a jelek szerint abban bíztak, hogy a Nyugatot hidegen hagyja az ügy, a magukra maradt szomszédok zúgolódásával pedig nem kell törődni. Elszámították magukat.

Érdeklődéssel figyeltem Tony Judt cikkének újabb kommentárjait. Türelmetlenül vártam Sorin Antohi véleményét, amelyet a „Következő számaink tartalmából” című rovatban harangoztak be.

Az ígért cikk nem jelent meg, ehelyett a 47. számban újraközölték Borbély Stefan cikkét (az eredeti az Observatorul Cultural-ban jelent meg), és Doru Buscu cikkét az Academia Catavencu-ból. E két cikk megismétli, úgy nagyjából a 45.

Tony Judt esszéjét postán kaptam kézhez, alig öt nappal azután, hogy a cikk megjelent az Egyesült Államokban. New York-i barátom, aki elküldte volt a cikket, elmondta, hogy az írás számára is keserű pirula volt, alaposan meg is feküdte a gyomrát, azonban a cikk szenzációt keltett mindenhol, ahol érdeklődést tanúsítanak Románia iránt, és e szenzáció nem kis mértékben a lap rangjának tudható be.

(...) A The New York Review of Booksban megjelent cikk látszatra gondosan megszerkesztett és kidolgozott tanulmány, széles körű bibliográfiával és dokumentációval, amely a történelemtől a filozófiáig és irodalomig úgyszólván mindent felölel. A cikket nem kevesebb, mint 28 lábjegyzettel látta el szerzője.

Az idei szezonban a november közepén megszavazott zárszámadás – azaz a 2000. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvény – játszotta azt a szerepet, amit általában a költségvetés szokott. Orbán Viktor és kormánya hiába próbálta kivédeni a parlamenti vitát s vele a koalíciós többség próbáját a tavaly elfogadtatott kétéves büdzsével. Ismét bebizonyosodott: idehaza a kormányzás, amelyet konstruktív bizalmatlansági indítvány soha ki nem próbált intézménye stabilizál, vígan megoldható parlamenti többség nélkül is.

Tony Judt fönti írása meglepően nagy port vert fel a román értelmiség körében, a román média minden irányzata hosszan taglalta az esszét. A leghevesebb kirohanások azonban – külső megfigyelő számára meglepő módon – nem az ún. „nacionalista”, „Nyugat-ellenes” lapokban jelentek meg (amiként a státustörvény vagy a regionalizmus vitája során sem), hanem az ún. „demokratikus”, „Nyugat-barát” orgánumokban. A vita elsősorban e táboron-táborokon belül folyt le.

Mielőtt az érveket-ellenérveket ismertetnénk, rövid, némileg leegyszerűsített magyarázatot adunk megértésükhöz.