A következő oldalakon az etnicitás közjogi értékelése kapcsán felmerülő néhány kérdésről fogok szólni.[1] A téma aktualitását az adja, hogy a kormány novemberben nyilvánosságra hozta a kisebbségi törvény módosításának újabb tervezetét.

„Aki a politikusokat nem szereti, a demokráciát nem szereti.”
Béki Gabriella a
Civiliáda 2003 rendezvényen


Látványosan nyílt jogalkotási előkészítés után a parlament június 23-án elfogadta a civil szféra új támogatási rendszerének létrehozásáról, a Nemzeti Civil Alapprogramról (NCA) szóló törvényt (2003. évi L. törvény). A jogszabály fő célkitűzése, hogy változtasson azon a gyakorlaton, hogy míg a civil szervezetek alapvetően programpályázatokon nyert pénzekből gazdálkodnak, a működési költségeikre sehol sem tudnak támogatást szerezni.

A jóléti rendszerváltás szocialista leleménye bizonyos értelemben a Fidesz négy évvel korábbi „több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás” szlogenjére replikázott. De míg a Fidesz az addigi konszenzus felrúgását és a javak újraporciózását ígérte választóinak, a szocialisták békét hirdetve elosztási alkut kínáltak. Ebből adódóan az MSZP kampányjelszava rejtve hagyta a piacra dobott politikai áru, a jóléti újraelosztás legfontosabb dilemmáit, amit nem is nagyon lehet a párt marketingeseinek a szemére vetni.

Kérdések, hiányzó válaszok

Már a klasszikus közgazdaságtan XIX. századi megalapítói, Adam Smith és David Ricardo a gazdaság egyik legfontosabb kérdésének tekintették a jövedelmek eloszlását az akkori társadalmi osztályok, munkások, tőkések és földtulajdonosok között. Elméletük szerint a társadalom fejlődésével, gazdagodásával a földtulajdonosok relatíve gazdagabbá válnak a tőkések rovására. Ezzel szemben állt Marx azzal a nézetével, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan a gazdagok relatíve gazdagabbak, a szegények relatíve szegényebbek lesznek.

Magyarországon a kultúrpolitika sok helyütt szitokszónak számít, s – tévesen – a mai napig a kulturális értékekbe történő állami, paternalista beavatkozást jelenti. E definíció szerint az állam (illetve az éppen kormányzó pártok) monopolisztikus erőszakkal sulykolják a közönségbe, hogy miről mit kell gondolnia, miben kell tetszését lelnie. A kultúrpolitika fogalomtól való félelem olyannyira erős, hogy maga a jelenlegi kulturális miniszter sem használja, sőt rendszeresen hangsúlyozza, ő nem kultúrpolitikáról, hanem kulturális politikáról beszél szívesebben.

Magyarországot a NATO-hoz való csatlakozása során a nápolyi központú dél-európai régióba sorolták be, ezért – bár magyar katonák a Norfolktól (USA) Brüsszelen át Izmírig húzódó bonyolult parancsnoki struktúra szinte minden pontján megtalálhatók – hazánk a legtöbb beosztást értelemszerűen a nápolyi Dél-Európai Regionális Parancsnokságon kapta. A parancsnokság Nápoly egyik, Bagnoli nevű külvárosában található. Egy korábbi árvaház helyén, korszerűtlen épületekben működik: az új bázis építését már régen elhatározták, de az építkezés még nem kezdődött meg.

Előzetes megjegyzések

A napokban a magyar kormány nyilvánosságra hozta a kisebbségi törvény módosításának újabb tervezetét. Meg kívánván szüntetni a hatályos szabályozás – gyakran „etnokorrupcióként” emlegetett – anomáliáit, a javasolt szabályozás szakít a közjogilag teljesen kötetlen, szabad identitásválasztás és többes kötődés elismerésének elveivel, és a kisebbségi jogok gyakorlásának, valamint a kisebbségi identitás közjogi státuszának egzaktabb fogalmi meghatározására törekszik.

A Kormány az előzetes ütemezéshez képest némi csúszással a közelmúltban fogadta el a legújabb haderőreform-törekvéseket összegző határozatát.[1] Ezúttal is szinte menetrendszerűen lezajlott az előző kormányzati ciklusokból már jól ismert rítus: a ciklus kezdetén az aktuális miniszter, főnyilatkozó stb. bejelenti, hogy nagy baj van, nem mehet így tovább a honvédelem, mert finanszírozhatatlan, feladatai ellátására képtelen.

Kis Jánosnak ajánlva

A weberi értelemben vett politika, a hatalom megszerzésének, megtartásának és felosztásának nagy misztériuma Homérosz óta egyik központi témája az irodalomnak. Shakespeare tragédiái, az Ördögök vagy az Emberi színjáték hőseit és intrikusait a szerelem mellett a másik legalapvetőbb emberi vágy, a hatalom igézete mozgatja. Természetesen a magyar irodalom sem kivétel.

Mi a kérdés?

Az elmúlt évtizedekben fokozatosan világszerte növekedett a több állampolgársággal rendelkezők száma,[1] noha a jogi közvélemény előtt nyilvánvaló, hogy sajátos gondok forrása, ha valaki több ország szabályait köteles tiszteletben tartani, míg jogait egyszerre több helyen és életviszonyban nem szükségképpen tudja gyakorolni. Dupla költség, fele élvezet?