Tony Blair március 5-én a sedgefieldi választókörzetében tartott beszédet: ebben azzal igyekezett iraki fellépését igazolni, hogy a globális terrorizmus eddig soha nem látott veszélyt jelent a civilizált világra. E veszélyt „valósnak és egzisztenciálisnak” nevezte, amivel szemben a politikusoknak nincs más választásuk, mint fölvenni a harcot, „bármekkora legyen is a politikai ára”, mégpedig azért, mert az alternatívát – vagyis azt a lehetőséget, hogy a terroristák tömegpusztító fegyverekhez jutnak – még elgondolni is szörnyű.

„A családi pótlékot és minden egyéb, gyermekek után járó juttatást ismét és kizárólag rászorultság alapon kell folyósítani” – írja Bokros Lajos „Verseny és szolidaritás” című, 130 pontra tagolt esszéjében (Élet és Irodalom, 2003/51–52 – 67. pont). Azt is megállapítja, hogy a rövid lejáratú népszerűségre törekvő kormánypolitikák számára e reformok, a rászorultság elvének alkalmazásai a legnehezebbek.

Az alábbi szöveg egy közeljövőben megjelenő monográfia fejezete.

Ezeknek a [megszálló] hatóságoknak nincs felhatalmazásuk az alkotmány-előkészítő tanács tagjainak a kinevezésére. Semmilyen garancia nincs arra, hogy ez a tanács olyan alkotmányt alkot, amely megfelel az iraki nép legfőbb érdekeinek, és kifejezi annak az iszlámon és a kiváló társadalmi értékeken alapuló nemzeti identitását. A [z alkotmány-előkészítési] javaslat lényegében elfogadhatatlan. Általános választásokat kell tartani, amelynek során minden választható iraki saját képviselőt küldhet az alkotmányozó nemzetgyűlésbe.

Az euróövezethez való csatlakozás kérdése az utóbbi hónapokban végre médiatéma lett Magyarországon. Érdekes azonban megfigyelni, hogy nem lett igazi politikai vita tárgya. A jegybank elnöke vagy a pénzügyminiszter tesznek nyilatkozatokat a kérdésben, de a pártok nem foglalnak állást. Az euró bevezetése igazi társadalmi-politikai kérdés, a közgazdászok kötelessége az, hogy támpontokat adjanak a vitához, a „döntést” a társadalomnak kellene meghozni. A szakmai álláspontokról sem lehet pontosat tudni.

Most, hogy áttekintettük Magyarország közelmúltját, történelmi gyökereit, megvizsgáltuk történelme legnyilvánvalóbb meghatározó tényezőit és rejtett rugóit, mit is tudtunk meg az ország és a nép jelenlegi állapotáról, társadalmi és politikai irányultságairól? Sejtésünk szerint hogyan fog megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyekkel a közeljövőben Európában szembe találja magát?

E könyvben végig azt próbáltuk megértetni az olvasóval, hogy milyen erősen hat a történelem a jelenlegi ügyekre.

Előzetes megjegyzések[1]

A 2001-es magyarországi népszámlálás során 190 ezren vallották cigánynak magukat.

Milyen Európa lenne a legjobb Lengyelországnak? Ilyen pimasz, megalomán kérdést csak egy magamfajta faragatlan szerző tehet föl (egy lengyel, az Önök őszinte híve, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője). Miután azonban már volt képem ahhoz, hogy ezt a kérdést föltegyem, néhány előzetes megjegyzéssel kell kezdenem.

A Gazeta főszerkesztőjeként, de már korábban is, mondhatni egész életemben azzal a váddal illettek, hogy afféle kozmopolita vagyok. Szeretném már a legelején leszögezni, hogy eszem ágában sincs cáfolni azt az állítást, hogy valóban amolyan kozmopolák vagyok.

„A szakemberek nehezen viselik el azokat a társaikat, akik átlépik a közmegegyezéses határokat, főleg, ha sikerrel teszik.

A közelmúltban az a meglepetés érte a közvéleményt, hogy a jogállam egyik leglényegesebb pillérének számító igazságszolgáltatást is emberek működtetik, akik éppoly gyarlók, mint bárki más. Még az is lehet, hogy annyi előítélet, lustaság, nemtörődömség és intolerancia hordozói, mint az egyéb diplomás foglalkozások képviselői.

Mondhatnánk tehát, hogy minden rendben van: miért kéne e jogászoknak jobbaknak lenniük az átlagnál? Nincs nagyobb baj, mint az, hogy az értelmiség elköteleződése néhány, a modern demokráciákban megszokott alapértéknek még nem elég erőteljes.