Seyla Benhabib monográfiájának kiindulópontja szerint a modernitáshoz való viszony tekintetében valójában két Hannah Arendt van: az egyik a weimari Németországból megörökölt kultúrkritika örököse, a Heidegger-tanítvány, aki a modernitást egyfajta Verfallsgeschichtének, a politikafelejtést kiteljesítő hanyatlástörténetnek látja, emellett azonban ott van a másik Arendt, aki szerint az újkori forradalmak elsüllyedt kincsestárának felszínre hozásával megújítható a modern politika.

Az írástudó mindig rizikót vállal, amikor – beállva a sor végére – olyan, a pályatársai révén unásig túltárgyalt dologban próbál relevánsat képernyőre vetni, mint jelen esetben a Horn Gyula nevével fémjelzett plecsni-gate.

Az alábbiakban azokat a szövegeket vizsgálom, amelyekben Arendt 1956-ról beszél. Az Arendt–Jaspers-levelezésből indulok ki, amelyben ’56 novemberétől kezdve többször és többféleképpen fölmerült a téma.

Aligha meglepő, hogy Amerika – és ezen természetesen az Amerikai Egyesült Államokat értem – mindig is megkülönböztetett figyelmet élvezett az európai politikai gondolkodók körében. Ez az érdeklődés leginkább talán azzal magyarázható, hogy az amerikai politikai rendszer ugyan mélyen az európai politikai gondolkodás hagyományaiban gyökerezett, ám új körülmények között új politikai rendszer született belőle. Ez a megkülönböztetett figyelem azonban csak a legritkább esetekben irányult a sajátos amerikai politikai viszonyok megértésére, mivel nem annyira a megértés szándéka vezette, mint inkább az előítéletek és a bizalmatlanság.