Éppen harminc évvel ezelőtt, 1977. december 4-én koronázták meg Banguiban Jean-Bédel Bo­kassát, akiről valóban elmondható, hogy vérrel írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Hírhedt kegyetlenkedései mellett dajkameséknek tűnhetnek a horrorfilmek, és a sors igazságszolgáltatása, hogy ő volt az első afrikai államfő, akit nemcsak távollétében ítélhettek el rémtetteiért, hanem hazájában bűnhődött, még ha nem is olyan sokat.

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflá­cióval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”,1 mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. Mahmúd Ahmadinezsád politikai csillaga kétségkívül leáldozóban van, miután képtelen a be­ígért gazdasági jólétet biztosítani az őt megválasztó irániak millióinak. De vajon a társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az iszlám köztársaság fennálló rendszerében?

Új tagjainak avatásakor a Magyar Gárda vezetője bejelentette: saját főiskolájuk lesz, ahol úgymond „az igazi magyar történelmet” fogják tanítani. Sokan talán kételkednek abban, hogy ehhez akad majd értelmiségieket is magában foglaló tanári kar és használható „tananyag”. Aki így gondolja, üsse be az internet keresőprogramjába az árpádsávos eszmeiség két kulcsszavát: „vérvonal Árpád-ház”. (Együtt kell beírnia, mert különben a marhatenyésztés ösvényein kényszerül hosszas bolyongásra.) Ha megtette, máris előtte áll egy kidolgozott vallási-politikai szubkultúra, mely jelentős értelmiségi háttérrel rendelkezik, és – ami még fontosabb – egyértelmű fogalmi rendszert kínál a gárda által is vallott, nemzeti rögeszme-rendszer továbbadásához, vagyis tanítható.

Emlékezetes, hogy amikor a nevezetes televíziós beszélgetés első pillanataiban Günter Gaus1 azzal az udvarias kérdéssel üdvözölte a jeles személyiséget, hogy miként értékeli különleges helyzetét, mit jelent az első filozófusnak lenni, akinek nő létére sikerült betörnie a bölcselet hagyományosan férfiak uralta világába, Arendt különös módon válaszolt. A kérdezőt szinte leforrázta a válasz, értetlenül fogadta a „filozófus” reakcióját, és tanácstalansága vélhetőleg a beszélgetés végére sem párolgott el. Arendt határozottan, indulatosan elutasította magától identitásának ilyen irányú behatárolását.

A címben feltett kérdés, legalábbis az első pillanatban, akár provokációnak is minősülhet. Arendt kapcsán a „populizmus” fogalmát emlegetni?! Arendtet kapcsolatba hozni a populizmussal, azon gyakorlattal, miszerint a „nép” egy egészként szólalhat meg, egy egészbe forrott entitásként adhat hangot önnön (elképzelt) lényegének?! Hogyan lehet értekezni választott kontextusunkban egy olyan irányulásról, amely a „nép” kollektív akaratát tolja előtérbe, és a közvetlenség szintjeit, a kollektív akarat spontán kifejeződését nyomatékosítja, mármint, a közhatalom és a „nép” közötti közvetlen viszonylatot kívánja érvényre juttatni?

Januárra halasztották Charles Ghankay Taylor korábbi libériai elnök perét, akit a Sierra Leonéban elkövetett háborús bűneiért vonnak felelősségre Hágában. Ügyét továbbra is ugyanaz a nemzetközi bírói testület tárgyalja, amelyet öt éve az ENSZ támogatásával külön ennek az eljárásnak a lefolytatására állítottak fel Freetownban. A tavalyi első meghallgatáson Taylor rezzenéstelen arccal közölte, hogy ártatlannak vallja magát, s egyébként sem ismeri el e bíróság illetékességét.