Az Erzsébet királyné szálloda reprezentációs lakosztálya két szobából állt. Azaz volt egy harmadik szoba is, de azt egyelőre nem látjuk, mert a szerzőt a recepcióról a külső szobájába vezették, mely a kései Kádár-korszak minden elgondolható fény­űzé­sével volt berendezve, és az említett korszakban társalgó vagy inkább tárgyalóterem gyanánt szolgálhatott.

Az írói képzelet kétféle akadályba ütközhet: 1. a valóság, 2. önmaga.

Hol szövegvariáns van, ott nyom utáni nyomozás van, nem csak a megírásban, nem csak az olvasásban; a befogadás utáni szólamokban, a csodálkozó „ho­gya­nokban”, a válasz nélküli „miértekben”, a felszakadó kérdésekben, az eredeten túli eredetben, a láthatatlan idézőjelekben és a látható keretekben. Hol intertextualitás van, ott találkozás van: az irodalmi hagyományban és a kulturális identitásban.

Az Est-lapok repertóriumát lapozgattam éppen. Ez kicsit úgy hangzik, mintha azt írnám, hátradőltem a fotelban és rágyújtottam a pipámra, vagy odakészítettem magamnak egy korsó sört, és bekapcsoltam a tévét, vagy éppen hozzákezdtem a vacsorához, amikor… Szóval mintha az élet egyik magabízó, ellazult pillanatát idézném fel, hogy megágyazzak valami elkövetkező, váratlan eseménynek. Csakhogy ott re­cseg abban a mondatban a repertórium szó, és aki tudja, mi az, azt is tudja, hogy ilyesmit senki sem szokott csak úgy, kedvtelésből, lazításképpen lapozgatni.

Gyuri szeretett kakaskodni. Most nem arra célzok, hogy szerette kakasok nyakát elvágni. Valóban, volt egy nehéz nap, Tiszaugon, amikor kakast kergettünk a kertben, hogy Gyuri elvághassa a torkát. Az a helyzet, hogy nemcsak elvágni szerette az állatok torkát, de ezt bemutatni is: egyszer, egy kölcsönház kertjében, valahol a Dunához közel, egy bárány torkát vágta el az én segítségemmel – meg kellett fognom a vergődő állatot –, és lelkesen mutatta, miként huny ki a bárány szemében a fény.