Három nagy, összegző jellegű kötet után egy negyedik, kevésbé monumentális, de nem kevésbé koncentrált summázat – ez volt első olvasói benyomásom Térey János Ultra című verseskönyvéről. Ezt követően többször is elolvastam; szemügyre vettem versenként részleteiben is, megkomponált kötetként egészében is. Ha egy mondatban kellene értékelnem a könyvet, továbbra is azt mondanám, amit első olvasás után.

Előzmények: A kölcsön – Kaland a temetőben – Drametár úr sírja (él-e, hal-e?) – Rendkívüli temetői intézkedések – Homály a növényfesztivál körül – A szomjazó huszár és a tuják

Kedves Lajos, midőn ezt írom, zord a lelkem, mint behabart cimbalom, de ne is próbáljál mobili telefoni szókkal szándékomtól eltéríteni, mert nem. Együtt akartam válaszolgatni az olvasóink kérdéseire teVéled, igen, mert tudom, de nem, mert azt is tudom.

Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla. Éjjel történt, itthonról már jó negyedéve távol, egy spanyol kisváros egyetemi campusán, társbérletben egy baszk diákkal, aki kerek fejű, égő szemű honfitársaival rendszeresen lakásunkon tartotta nem egészen ártatlannak tűnő megbeszéléseit, sűrű cigarettafüstben, hihetetlen hangerővel tárgyalva annak a megemlékezésnek a részleteit, melyet a nemzetükön esett – a sok közül talán a legfőbb – sérelem kerek évfordulójára készítettek elő.