Előre lejátszottam a fejemben az egész történetet. Gyakran szórakoztam egyébként ilyesmivel: kidolgoztam a jeleneteket, megírtam a párbeszédeket, aztán nem volt más hátra, mint várni, hogy a valóság több-kevesebb bakival lejátssza, amit elterveztem. Az elképzelt jelenetsor általában sokkal színesebb, pergőbb volt, mint a megvalósuló, kimondott szavakból és mozdulatsorokból álló élőfilm, amelyet a véletlen teletűzdelt fölösleges szünetekkel, kitérőkkel, sőt, időnként teljesen el is rontott.

Mintha a 37. Magyar Filmszemle alkotói Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének hatása alatt készítették volna el filmjeiket: a legjelentősebb, újító szellemű alkotások az emberi test metaforája segítségével mondták el gondolataikat, építették fel vagy éppen rombolták le világukat.

Haladunk befelé a városba, nézem az út melletti apró házakat, időnként pár percre elalszom. Minden repülőtérről vezet befelé egy ilyen, külterületek senkiföldjét a lüktető központtal összekötő, álmosító, többsávos út, amelyet szegényes, sűrűn sorakozó földszintes épületek szegélyeznek száradó ruhákkal, rejtélyes ablakokkal, idegen életek díszleteivel. Fényképezem fáradt tekintetemmel a különös tetőket, a bambuszredőnyös kicsi ablakokat.

Tizenhárom órát fogunk repülni. Kicsomagolom az ülésre készített vörös plédet és a fülhallgatót. Közben a mellettem ülő japán férfi is elhelyezkedik: gyakorlottan lerúgja a cipőjét, és fölveszi a vászon szemfedőt. Kicsit még fészkelődik, aztán elbóbiskol. Olvasni kezdem David Scott útikönyvét: „Japán igen drága ország, ám az ellátás színvonala mindenütt oly magas, hogy még ha a legszerényebb hotelban szállunk is meg, a japánok által naponta felkeresett éttermekben eszünk, és csupán a tömegközlekedési eszközöket vesszük igénybe, mindenütt kifogástalan szolgáltatásban lesz részünk.” Na ne.

A 2006-os Budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg az Európa Könyvkiadó gondozásában Viktor Pelevin A metamor szent könyve című regénye, amely az író eddigi munkásságának összegzése.