A 2005. februári számban közölt beszélgetések után most három újabbat olvashatnak a következő lapokon. A Leporoló című beszélgetéssorozat célja, hogy új perspektívába helyezzünk néhány klasszikus magyar regényt, új olvasási szempontokat, értelmezési lehetőségeket kínáljunk fel olyan művekkel kapcsolatban, melyeknek a szakmai megítélése magas, de mégsincsenek előtérben sem az oktatásban, sem a művelt közönség irodalomképében. A beszélgetés résztvevői egy-egy író, irodalmár és magyartanár.

Ha föl is feslik, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve.

Írásomban a terrorizmust mint jelentések elleni támadást közelítem meg. A kommunikáció neodurkheimi nézőpontja, ami a társadalom kollektív értékrendjének szimbolikus valóságát tekinti a média legfontosabb vonatkozási keretének, és tudatosan nem a politika, a gazdaság vagy osztályszerkezet felől olvassa a médiát, lehetővé teszi, hogy egy kevéssé vizsgált szempontból értsük meg a terrorizmus ránk gyakorolt hatását. Ezt a megközelítésmódot a modern terrorizmus két kiemelkedő eseményén próbálom meg bemutatni.

A Német költeményt Ernst Jandl 32 éves korában, 1957-ben írta. Én akkor 26 éves voltam, és előző évi forradalmi buzgalmam miatt éppen börtönben időztem. Tudtam, hogy életem döntő szakaszába léptem. A most következő években rám dőlhetnek, és széjjel mállaszthatnak a börtönfalak, de arra is esélyem nyílik, hogy jobbá váljak, mint amilyen lehetek.