Már rég felnőttél a kilincsekhez, de vannak több száz éves kapuk, nehéz templomajtókon ívesen hajló, cizellált vaskilincsek, amelyekbe valósággal bele kell kapaszkodni, egész súlyoddal rá kell nehezedni, hogy utat nyissanak neked. Mielőtt a térded megrogyaszthatnád, föl kell emelned a kezed.

Örültem a cikknek. A Modern magyar festészet című könyvről megjelent valamennyi eddigi reflexió közül a Te írásod jutott el a legmesszebb. Sejtem is, hogy miért. Ironizálhatnék azon, hogy „persze, hiszen nem vagy művészettörténész”, de fontosabbnak tartom azt: minden mondatodból sugárzik az érzelmi érintettség.

2004. szeptember 25–26-án a Beszélő kétnapos beszélgetéssorozatot rendezett Leporoló címmel. A rendezvény célja az volt, hogy új perspektívába helyezzünk néhány klasszikus magyar regényt, új olvasási szempontokat, értelmezési lehetőségeket kínáljunk fel olyan művekkel kapcsolatban, melyeknek a szakmai megítélése magas, de mégsincsenek előtérben sem az oktatásban, sem a művelt közönség irodalomképében.

Nem sokkal Derrida halála után egy francia ismerősöm arra kért, hogy segítsek neki megérteni, mitől is volt olyan híres ez az ember. Német barátai ajánlották lelkesen a Politiques de l’amitié című könyvét, s ő bele is fogott az olvasásba. A tizedik oldal tájékán azonban feladta: nem azért, mert túl nehéznek vagy érthetetlennek találta. Éppenséggel az az érzése támadt, hogy „nincsen mit megérteni”.

Ma már meghalni sem érdemes. Nincs többé Jacques Derrida, hogy a tegnap eltemetett filozófus szellemét méltóan megidézze.

Jacques Derrida halott. Mégis itt van közöttünk. „Szelleme” van itt közöttünk. Hol közöttünk? Azok körében, akik szerették, így vagy úgy, meg azok körében is, akik személyesen nem is ismerték, de birkóztak szövegeivel. Akik kíváncsiságból, vagy mert „szakmájuk” így kívánta, elkezdték olvasni őt, s a szövegek aztán foglyul ejtették őket.

Amikor e sorokat írom – december legelején – a szakértők szerint Ukrajna a polgárháború, illetve a kettészakadás szélén áll: az oroszbarát, tízmillió orosz által is lakott Kelet-Ukrajna feszül a nyugatos Nyugat-Ukrajnának (az Ukrajna szó határvidéket jelent, ha jól tudom – innentől kezdve én „otthon” vagyok). Hogy mi fog történni, megjósolhatatlan, és főképpen én nem tudok hozzászólni – Ukrajna innen nézve messze van, Ukrajna engem nem érdekel, mondhatnám.

A két láthatatlan kagyló még itthon is napokig tapad a fülemhez. A spirálisan felcsavart hullámhangok halk, de szűnni nem akaró zúgáson át szűrik a kinti hangokat; viszik tovább, beljebb a tudat, az érzékelés és észlelés éppoly tekervényes útján, vagy süllyesztik el rögtön, ösztönösen, a partok közelében, mielőtt egyfajta válaszként magam is hangként terjedhetnék a hullámzás végeérhetetlen ritmusában a meghatározhatatlan végtelen felől a meghatározhatatlan véges felé.