Az N&n galériában 2001. október 31. és november 11. között a kortárs magyar építészet – a korábban már bemutatott Bán Ferenc mellett – egy másik iskolateremtő mesterének, Janáky Istvánnak a kiállítása volt látható. Az építészeti szépség maradványai Magyarországon című tárlat, mint az az alábbiakban látható lesz, rendhagyónak számított az eddigiekhez képest. A kiállításon ugyanis a közönség nem Janáky István saját terveivel, hanem egy több éve folyó gyűjtőmunka és egy készülőben lévő könyv első bemutatójával találkozhatott.

Pest szabad királyi város, 1868. A városi közgyűlés január 20–23-i ülésén a piacok átalakításáról és árucsarnok építéséről határoz.

Budapest 1897. február 15. este 8 óra. Megnyílik az I. sz. Központi Vásárcsarnok a Vámház téren, a II. sz. vásárcsarnok a Rákóczi téren, a III. sz. vásárcsarnok az István (ma Klauzál) téren, a IV. sz. vásárcsarnok a Hunyadi téren, az V. sz. vásárcsarnok a Hold utcában, a VI. sz. vásárcsarnok a Bomba (ma Batthyány) téren.

Budapest, 1904.

Nincs ma Magyarországon felsőfokú fotóművész-képzés, hiszen a Képzőművészeti Egyetemen nincs – soha nem is volt – ilyen szak. De vajon baj-e ez?

Mondhatnánk: nem igazán, hisz eddig is elég jól elvoltunk nélküle. Igaz, ami igaz: ha a múltban vagy akár a jelenben körülnézünk, jeles fotográfusaink között jobbára profivá lett autodidaktákat találunk. Kertész, mint tudjuk, eredetileg banktisztviselő volt; Brassai már profi képzőművész ugyan, de nem profi fotográfus, mert – mint maga írja – „harmincéves koromig azt sem tudtam, mi a fényképezőgép”.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legizgalmasabb és még eddig kellő alapossággal fel nem tárt kérdése: kik vettek részt az október 23. és 29. közötti fegyveres harcokban? Kik voltak azok, akik a drámai napokban fegyvert fogtak azzal az elhatározással, hogy fegyveres felkeléssel szerezzenek érvényt az ifjúság pontokba foglalt követeléseinek? Azokról van szó, akiket Gerő Ernő és az MDP vezetői a forradalom első napjaiban, majd később a kádári propaganda csőcseléknek, fegyveres fosztogató fasiszta bandáknak nevezett.

A józan ész azt diktálná, hogy ha idegen országban, idegen városban, egyszerre két intézményben rendez kiállítást egy művész, akkor munkásságának egymással összefüggő és szellemi-fizikai „kézírását” felismerhetően érvényre juttató aspektusait igyekszik bemutatni. Hiszen a képzőművészet a technikai képek világában is a művész individuális gondolkodásának és világérzetének kifejezését jelenti, és minél homogénebb, fűtöttebb ez a struktúra, annál hitelesebb, annál vonzóbb.

„Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a szél. Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nővérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az osztálytársaimat Mengele doktor mind a gázkamrába küldte.”

Ez e karcsú kis könyv első, karcsú kis bekezdése.

Mesekönyved jelent meg nemrég. Miért e kitérő?

Van egy fiam, most már nyolcéves, és persze kellett neki mesélni, meg rengeteg rajzfilmet végignézni vele a tévében, és óhatatlanul jött a késztetés, hogy ilyeneket én is tudok, sőt, hogy mi kell a sajátomnak, azt még talán jobban is tudom. Ugyanis, nem azért, mert az én fiam, de nagyon okos, érzékeny gyerek, tehát nem kell túldimenzionált főgonosszal és világvégével halálra ijeszteni, finomabb bonyodalmak is felkeltik az érdeklődését.

Nincs még egy olyan művészeti ág, amelyik annyira megkerülhetetlen volna, mint az építészet. Verseket nem muszáj olvasni. Zenét nem muszáj hallgatni. De mindannyian épített térben élünk, lakunk. S mégis – vagy talán éppen ezért – az építészet az a művészeti ág, amelyikről a legkevesebb értelmes szó esik, amikor művészetről szoktunk beszélni.

Az N&n galéria kiállításai, a már megvalósultak és a tervbe vettek, ezt a szótlan magától-értetődőséget akarják áttörni. Ezért kapnak itt teret nem csak a szoros értelemben vett építőművészet alkotásai.

Vetítés közben az a kérdés motoszkált bennem, hogy ez az émelyítően giccsesre hangolt Pinocchio-történet szól-e valami többről is, mint saját története? A mesterséges értelemről, a tudomány keserű gyümölcseiről? Valódi tartalma a már ma prognosztizált pusztulásunk a következő évszázadokban, ez volna? Az A. I. Stanley Kubrick feldolgozásában bizonyára arról szólt volna, Spielbergnél nagyon kicsiny részt szól arról.

Biztos így „definiálná újra” felejthetetlen Nagy W. Andrásunk Nagy Bálintot, ha Érzelmes utazások című sorozatában most éppenséggel a Hajós utcába vinné útja, korrigálva 1990-es szavait, amikor az 1980-as Szeta-aukcióra emlékezve így jellemezte „Nagy Bálint építőművész, ácsmester és ácsipari vállalkozó” gondolkodását: „Aki megnézi Nagy Bálint fotográfiáját, mindjárt látja rajta, hogy sem nem puha fickó, sem a csendes kéregetés nem kenyere neki.