„...a múzeum (...) kollektív emlékezet, ahol egy-egy
közösségnek az a képessége tükröződik, amellyel történelmi
múltját saját kora valóságához tudja kapcsolni.”
(Giovanni Pinna:


Napjaink múzeuma)

A történész Stuart Piggott egy, a druidákkal foglalkozó írásában háromféle múltat különböztet meg: szerinte a múlt egyfelől létezik úgy, ahogyan valóban megtörtént (és ahogyan soha nem leszünk képesek teljesen rekonstruálni); másfelől ott van az általunk ismert (illetve valamilyennek ismert) múlt; végül pedig a vágyott (de a valóságban soha nem létezett) m

Perneczky Géza felhatalmazott arra, hogy eláruljam Önöknek, Extrém sportok című kiállítása képeinek többsége fényképek után-alapján-felhasználásával készült. A művész a fényképeket írásvetítővel vetíti ki, és az itt látható műveit így készíti, festi, majd pecsételi. Perneczky Géza művészettörténész és képzőművész, tanár és tanítvány egy személyben. Művészettörténészi, kritikusi vagy ideológusi munkásságát elemezni nem tudom, tehát maradok olvasója és tanulója.

Ha A Jégmadár című könyv szerzőjének az volt a szándéka, hogy szatirikus ellenutópiájában kegyetlenül kigúnyolja a Reménytelen Négyezer Év, valamint a rá következő Talizmán Valóság történelmének minden egyes eseményét és szereplőjét, beleértve a történet két regénybeli tudósítóját is: akkor vállalkozása teljes sikerhez vezetett. Amennyiben (tudatosan) agyonbonyolított szatirikus regénye egyúttal önmaga (öntudatlan?) szatírája lett. Egyszóval Spiró György szinte olvashatatlan könyvet írt.

A kereskedelmi csatornákon vetített akció-horror-fantázia-thriller bárgyúságok előtt gyakran hívják fel figyelmünket arra, hogy a filmben sokkoló, a nyugalom megzavarására alkalmas jelenetek láthatók – küldjük tehát nyugovóra a nagyit és a már a lefekvés lehetőségének megemlítésétől is ezerrel felpörgő csemetéinket.

Halas István évek óta kettős fényképeket készít, azaz egy sajátos pasziánsszal foglalkozik. Kikeresi és egymáshoz illeszti munkáinak hatalmas gyűjteményéből – számítása szerint több mint hetvenezer képből – azokat, amelyek intuíciója szerint egymáshoz illenek. Arra készteti tehát nézőit, hogy ne elsősorban a képekkel, hanem képek viszonyával foglalkozzék, ne egy képpel, hanem képek minimalizált sorozatával (hiszen a legkisebb sorozat a kettő).

„Nem értem, mi a baj. Nagyon szép képek. Rendben vannak” – mondja ismerősünk Andres Serrano retrospektív fotókiállításának megnyitóján, a MEO-ban gyülekező tömeg kellős közepén. Mi pedig azt gondoljuk, valami még sincs rendben. De nem Serranóval. Mi tudniillik szeretjük Serranót, de ha nem szeretnénk, akkor is eljöttünk volna. Először is, mert köztudottan sznobok vagyunk. Meg akarjuk nézni azt, amit a fél világ körbeőrjöngött.

„Egy átlagos fotográfiai pillanat expozíció hossza
1/125 másodperc. Ez az album129 képből áll.
Majdnem pontosan egy másodpercet rögzít
egy város életének időfolyamából.
Egyetlen nézőpontból – a valaha itt jártaké közül.”





Így hangzik a mottója Gulyás Miklós 1 másodperc – budapesti fényképek című albumának, amely az Új Mandátum Könyvkiadó gondozásában nemrégiben jelent meg.

„Hová repültök, háromélü kardok,
forróságtokra mely ég szele fútt,
e jeltelen világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?


”
(Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Pan-ból)

1.


Az Úré a föld és annak teljessége, idézte Apánk az Írást, ha történetesen arról folyt a vita, kié Erdély, a hatvanas évek második felében prédikálhatott erről, Én legalábbis, ez az én, akinek a szóról, Erdély, elsőre az Írás és Apánk jut eszébe, legkorábban akkor, a börtönévek után hallhattam őt beszélni erről, '64 késő őszén mondjuk, közvetlenül a

„Ez egy kicsit őrület” – szokta volt halvány mosollyal sóhajtani Szenes Zsuzsa a képtelen, hihetetlen dolgokra. Valóban, „kicsit őrület” úgy beszélni alakjáról és műveiről, hogy ő már nincsen itt.

A XX. századi magyar művészet egyik mitikus színhelyén, a Virágárokban élt, annak volt – Erdély Miklóssal együtt – teremtője, alakítója, szellemi meghatározója.

„Nekem, az eklektikus Budapest polgárának Európa különböző városait járva sok minden ismerősnek tűnt, visszaköszönt. A múzeumba állított rabszolgaszobor emlékeztetett egy budapesti erkélyt tartó Atlaszra, az erődszerű római reneszánsz palota arányai megszólalásig hasonlítottak a körúti házasságkötő épületére. Fel lehet hördülni, hogy az egyik oldalon ott vannak az emberiség kultúrájának alappillérei, a másikon csupán tehetséges másolatok, átiratok, mondhatnánk, fordítások. Persze Rákóczi sem lakott a Rákóczi úton, azt mégis Rákóczi útnak hívják.