Az építész, akinek nevét itthon ritkán emlegetik, 1902-ben született Pécsett, abban a városban, amely a képzőművészeti és építészeti avantgárd területén több jelentős személyiséget adott a világnak (Forbáth Alfréd, Victor Vasarely, Gyarmathy Tihamér). Sorsa 18 éves korában a weimari Németországba, az akkoriban alakult Bauhaus szabadiskolába sodorta, majd a weimari köztársaság bukása, a nácik hatalomra kerülése után, miután hazatérési kísérlete meghiúsult, az Egyesült Államokban telepedett le.

„Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam?...
...A sok téveteg barázdán
Hová jutottam?”



Tóth Árpád: Jó éjszakát!

Ma

felhívott Petőcz, mondja ezt a kérdést. Érdekes, nekem „a lélek balga fényűzése” volt a titkos tippem. Mondom, ez, amit kérdezel a Nagy Elégikus szavával, olyasmi, hogy tegnapelőtt mást válaszoltam rá, mint amit holnap válaszolnék, s akkor még ott a tegnap és a holnapután. Hová jutottam, ki maradt velem? Ma a kicsit nyavalygós, nyalkán betottyadós kérdések egyike az irodalmi gyakorlatban. (Nem a Tóth Árpádé!

A Jadviga párnájában a hősök naplóbejegyzéseken keresztül érintkeznek egymással, a Milotában az egyik főhős, Milota György magnóra rögzíti testamentumszerű visszaemlékezéseit, a másik, Erka számítógéppel és kézzel naplót ír, s ezeket a szövegeket hallva-olvasva közelebb kerülnek egymáshoz, mint szemtől szembe találkozásaik során. Te pedig most ragaszkodtál hozzá, hogy e-mailben készítsük az interjút. A médiumok bűvöletében élsz?

Nem ragaszkodtam hozzá, csak ezt javasoltam.

Gyerekek ismerik az érzést: állunk a kirakat előtt az utcán, orrunkat sóvárogva az üvegre nyomjuk. Ami bent van, elérhetetlen, másoké, gazdagoké, kiváltságosaké. Mi kinn vagyunk, kirekesztve, csak az üvegen át bámuljuk a csodát. Összeszorul a szívünk, és azt kérdezzük: nekünk miért nem lehet ilyen? Miért vagyunk kirekesztve a világból? Vagy az a másik világ az üvegen túl csak virtuális világ, nem valódi? Az a valódi, amelyikben élnünk adatott? Az üvegen túl virtuális valóság van, az üvegen innen pedig kicsinyesség, intrika, agresszió. A színház – virtuális valóság.

Nem szokásom magánügyeimmel traktálni az olvasót, most mégis ezt teszem, ugyanis el kell mondanom: miért nem tudtam hosszú ideig eleget tenni annak a felkérésnek, hogy írjak a Nemzeti Színház Madách-bemutatójáról. Az ok egyszerű: láttam ugyan a díszelőadás tévéközvetítését, de annak alapján nem tisztességes kritikát írni, az előadást viszont többszöri próbálkozás után sem sikerült élőben megnéznem.

Csupa külsőség: esti fények kavalkádja, látvány-kert, szoborpark, napenergia-hasznosítás híján indokolhatatlan dísz-rács az épület tetején, itt is, ott is szobordíszek az épületen, rendet imitáló ismétlésekkel, de átláthatatlan szimbólumrendszerrel. Bent kispolgári luxus-giccs, merev se modern, se klasszikus részletképzés, gazdagságot fitogtató nyugati szállodavilág, „oda, a Balkánra ez is jó lesz” brit attitűddel, ámító világítási effektek.

Sötét éjszaka. Néhány sietős, csepeli otthonába tartó ember, üres HÉV-szerelvény kattog, szikrát hány az áramszedő. Tehervonat reménytelenül hosszú kocsisora a hídon. Kopár telkek, a Duna néma, fénytelen sávja valahol hátul, csak a szaga jön idáig. 8 óra. Magyarország, Budapest. Rémálmok álmodói.

Lehet-e asztalon várost tervezni, kijelölni egy placcot: ez lészen az új kultúra új központja. Lehet! Lehet-e eltekinteni attól, ami megtörtént, mondjuk az építészetben? Lehet! Lehet-e Sydney után színházat építeni, csak úgy. Lehet!

Kicsiny versikével kezdjük, szövege van annyira tanulságos, hogy alant teljes terjedelmében idézzük:

Gróf Széchenyi István
Pisztolyát porozza,
Majd a csőbe belénéz
A legnagyobb magyar.
Vajon mit lát a csőben?
A csőben sötét van,
Miként benne sötét lesz,
Ravaszt ha meghúzza.   

Így szól Széchenyi István:
„Meghúzom, meghúzom,
Aztán piff-puff, és nincs már
A legnagyobb magyar.”
Állj meg, Széchenyi István,
Ne húzd meg, ne húzd meg,
Téged néz az utókor,
Mi lesz, ha meghúzod?  

Minő hang

Szilágyi Lenke csupán névrokonom, így nyugodt szívvel mondhatom: valami különös tehetségű fotográfussal áldotta meg vele a sors a magyar fotográfiát. Olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílust alakított ki magának.

„Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok,
rögeszméim között ím lobogva futkosok,
de háború van, látod, s utána rom, mocsok
marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok?”
Radnóti Miklós:



Csodálkozol barátném... (1941.