„Hold, ki zöld visszfény sürü habjain lengsz
gyönge fátylak közt, belehelt tükörként,
míg körötted tág homorú egednek
csillaga surran,




ó te csipkéken libegő bolyongó
céltalan nagy test, ki magot nem érlelsz,
milyen álmokkal telik ős-magányod
tenger unalma?




(...)

Vágytalan teltség, magas égi bulla,
téged áld minden nesz az éjszakában.
Lényedig vágyó kicsiny áldozásunk
kedves-e néked?”




Weöres Sándor: A Holdhoz

Azt biztosan tudom, hogy a Hold hátsó arca igen jól hall, és azt

Kerekes Gábor különös dolgot művel a fotográfia műfajában: nem történeteket mesél el, mint mások, nem drámai helyzeteket idéz meg, nem is az érzéseiről és hangulatairól számol be, hanem filozofál. Lételméleti vizsgálódásokat folytat, s az emberi megismerés határait feszegeti. Helyünket keresi a világegyetemben. Az emberi érzékszervek – különösen a tájékozódást elősegítő szervek: a szem, a fül, az agy – sajátosságait kutatja. De legfőképp a tudomány és a művészet összefüggéseit boncolgatja.

Mintha csak a hajdanvolt egységet próbálná újrateremteni, mely a XIX.

Nem vártam én semmiféle ünneplést, sem jutalmat, azt sem, hogy a nyakamba boruljon sírva a művezető, bele is rúgtam volna, ha megpróbálja, de valamivel emberibb lehetett volna az egész. Ezt nem tudom pontosan meghatározni, hogy mit értek ez alatt, de volt ott egy csomó okos ember, mégiscsak kitalálhattak volna valamit, mondjuk egy vidám bográcsozást valahol a szabadban, én még azt is vállaltam volna, hogy főzök, értek hozzá, a seregben szakács voltam.

(A sziklakertben Frei, aki kihallgatta Hagent és Alberichet, előbújik a pavilon mögül)

FREI

Eltűnt a járőr.

A galéria idei kiállításai közül most Tomay Tamás Neostílus-e a Bauhaus? című tárlatát idézzük fel, amelyet Baranyai Katalin nyitott meg.

Az N&n galéria címe: VI., Hajós utca 39. (a Bajcsy-Zsilinszky útnál). Internet: www.nagybalint.hu



A helyszínről elsőre az jutott eszembe, direkt jó, hogy Tomay Tamás gyűjteményes és válogatott kiállítása ebben a műterem- és „underground”-galériában van.

Kedves Szerkesztők, kedves Olvasók, én nagyon igyekeztem, mindent elkövettem, hónapok óta készülök erre, de mégsem sikerült. A kudarcot be kell ismerni, még úgy ússzuk meg a legjobban (minden kormány figyelmébe ajánlom ezt az aranyigazságot). Ráadásul arról sem tudok számot adni, min bicsaklott meg a terv: kritikát írni Térey János Paulusáról.

„Mohó vagyok, mint minden predátor: / rágatlanul eszlek meg, Interpretátor.” 1997-ben, Tulajdonosi szemlélet című köteted megjelenésekor híresült el Interpretátor című versed idézett záró szakasza, „leszámolásod” a kortárs kritikával. A Paulus megjelenése után találkoztál értő elemzőkkel?

Semmiféle leszámolás nem történt. Mindig mellbevágó élmény számomra, amikor valamelyik korábbi énemmel szembesülök. Nem szántam egyébnek ezt a verset, mint rímes, furcsa és provokatív játéknak.

Lassan fél éve írok a Beszélőbe a fotográfiáról: ideje kiteregetnem a lapjaimat. Miért és mióta foglalkoztat a fotográfia, milyen fotográfia az, ami foglalkoztat, milyen olvasmányokat tudok ajánlani az egyes témakörökhöz, és így tovább. Nem árt legalább utólag tisztázni az alapfogalmakat, amelyekben a fotóról gondolkodom, s közben meghatározni a beszédhelyzetemet. Kezdjük ez utóbbival!

Miért és mióta foglalkoztat a fotográfia? Nem túl régóta: csupán tíz éve. Életem első fényképezőgépét 1991-ben vásároltam Washingtonban.

„Mosoly a földgolyón túlra”


Ez a túl messze ható mosoly Batta György révkomáromi író Göncölszekér című folyóiratából árad, szó szerint A tobozházikó című meséjéből, amelyben a manók olyan jók, annyira segíteni akarnak mindenkinek mindenben, még buzgón imádkoznak is, hogy az engem egyszerűen kihozott a sodromból. Az őrangyal imádkozzon, a manó meg rosszalkodjon. Én ezt nem keverném. Egy-két jó útra tért manó még elmegy, de a manók mégse a mennybe valók. Talán nem állunk olyan rosszul, hogy már a manónak is be kell segítenie a köznevelésbe.

Valamikor, nem is tudom hányban, talán a rendszerváltástól még innen, egy színes léghajó lebegése töltötte be valamelyik fővárosi színház színpadát, ami kellően kielégítette aznap esti látványigényemet ahhoz, hogy egyáltalán ne zavarjon, hogy egy árva kukkot sem értek a körötte és benne folyó cselekményből. Akkor döntöttem úgy, hogy Szikora Jancsi nem színház-, hanem látványrendező, és velem ez így rendben is van, mert szeretek ebben az absztrakt, mindentől elszakított formátumban lenyűgöződni és felemelődni. Legalábbis aznap este olyanom volt, hogy szerettem.