Egy felépült, élő épület a Rottenbiller utca és a Hutyra Ferenc utca sarkán, amellyel Dévényi Tamás végleg bebizonyította, hogy a kortárs építészet legjobbjainak egyike. És nem csak a magyar kortárs építészeté.

Írásom előző részében annak elvi tisztázása után, hogy mi a fotóművészet, s hogy hol van a helye a különböző fotográfiai képhasználatok között (emlékeztetőül: fotóművészet az, ami nem alkalmazott, de nem is amatőr fotográfia), röviden vázoltam azt a folyamatot, ahogyan a piktorializmussal (1886–1917) megszületett az önálló fotóművészeti kiállítás intézménye, illetve az olyan műalkotás, melyet fotográfiai (optikai és kémiai) eszközökkel hoznak létre.

„Döbben a töppedt,
Hajlik a vessző,
Lehet ülni, feláll!”



A rossz nyelvek szerint vasárnap délelőttönként megélénkül a Ludwig Múzeumban a forgalom: magányos, sörpocakos férfiak róják az emeleti termeket. Kiállításra jöttek ők, de ennek örve alatt valószínűleg mást is keresnek: meztelen nőket, soft-pornót, azaz legális élvezkedést. A voyeurizmus kitüntetett terepe Helmut Newton Szex és tájképek című kiállítása, ami nyilván jót tesz a múzeum látogatottságának, de számos művészetelméleti és esztétikai kérdést is felvet.

Nyugtalan, fészkelődős félálomból ébredt egy forró reggelen, vagy hajnalon? A nyári reggelek csalókák, már hajnalban világos van és hőség, az emberre rátapad minden, ami rajta van, ázik alatta az ágy is, a falak pedig egyfolytában ontják a meleget, ami éjszaka sem enyhül. Móré lehámozta magáról a nedves lepedőt, úgy vált le a bőréről, mint sebről a kötés, és amit rejtélyes módon az éjszaka folyamán valahogy mindig kinyűtt a teste alól, reggelre pedig rendszerint a hasán, vállán találta, mint egy takarót. Fázott volna? Ebben a melegben?

Ezen a nyáron Szilágyi Lenke camera obscurával dolgozott. (Fekete papírdoboz, bolti áru, gombostűhegynyi nyílással az objektív helyén.)

Ezen a nyáron Szilágyi Lenke egy csoport tajvanival és ausztrállal megmászta az Elbrusz hófödte csúcsát. A második napon komoly hóviharba kerültek (Lenke ekkor elővette Makina márkájú, elég régi gépét, benne 10 kockás 6 x 7-es Agfa-film, és képeket készített).

Ezen a nyáron Szilágyi Lenke Frankfurt am Mainban lekésett egy szoboravatást, de ha már ott járt, elment arra a helyre, a Majna partján, egy parkba, ahol R. W.

Elő

„Kényszerén túl – mi közöm bármihez?” Honnét ez az idézet?

Ahogy ezen a dolgon, forgatva gondolatban, összevissza csatangolok, bár egyenes vonalban jövök át az Erzsébet hídon – és ahogy házunk kapujához érek, látom, hivatalos szerelésben, kora reggel, bejutni próbálnak a közegek, kik jövetelüket délutánra ígérték, cáfolhatatlanul tudni kezdem: itt vita lesz!

Az a fontos, hogy az ember minden helyzetben normális és becsületes maradjon, tisztességesen dolgozzon, akkor is, ha nem látják, magyarázta Ábrahám Géza a fiának egy hosszabb eligazítás végén, amit azért tartott szükségesnek, mert a Zoli fiú egy vályogfal bontásánál nem a megfelelő módon fogott a munkához, kiütött a fal alján néhány sárkockát, majd ledöntötte az egészet, miáltal egy halom törmelék lett minden, vastag por szállt fel, melyben apró törekszálak repkedtek. Látod, mutatta Ábrahám, most aztán még ezt is szívhatjuk.

A gyanakvó szívről azt mondja a Prédikátor könyve, hogy színültig telve bolondsággal, ám ugyanez a szentírásbeli könyv azt is mondja, hogy körültekintés a fejedelmek legfőbb támasza. Kérdés azonban, hogy körültekintőnek és gyanakvónak lenni rokon értelmű dolgok-e. A gyanakvó pillantás éppenséggel nem körültekintő, nem gyönyörködik hiábavalóságokban, és nem észlel tágabb összefüggéseket, mert azok elaltatnák a gyanakvást. Ő csak egy dologra figyel, a gyanakvás mindenkori tárgyára, amelyet a látómező kellős közepére szögezve, puszta nézéssel egyetlen tulajdonságra csupaszít.

Rakovszky Zsuzsa regénye kétségkívül jelentős, nagy regény, emlékezetes olvasmány, nagyszerű nyelven megírt, mesterien szerkesztett, izgalmas mű.

Jó volna ezzel kezdeni – és valóban ezzel is kezdem –, némi kételyeim mégis vannak; nem olyan erősek, hogy fanyalgássá vagy kukacoskodássá váljanak, mert az első mondatban megfogalmazottakat komolyan hiszem, s meg is próbálok majd érvelni egyértelműen kedvező véleményem mellett.

Turay Balázs a mai fotográfia azon markáns irányzatához kötődik, mely a régi, XIX. századi kézműves technikák fölelevenítésében látja a fotóművészet jövőjét – teljes joggal. Könnyen belátható ugyanis, hogy a digitális technika elterjedése az emlékképgyártásban, az alkalmazott fotográfiában és a művészi alkalmazásokban (a multimédia, illetve a komputergrafika műfajaiban) megszabadítja a hagyományos, kémiai alapú fotográfiát számos feladattól, s így megadja neki az esélyt, hogy immár tisztán művészi médium lehessen.