Harry Potter óta illenék óvatosabban fogalmazni a gyermekek nemolvasási szokásairól: az eddig megjelent négy kötet ugyanis vaskos száz oldalakból áll, mégsem azt kérdezik egymástól az osztálytársak, hogy olvastad-e a Harry Pottert (ez alatt a négy kötetet értve, automatikusan), hanem hogy hányszor olvastad. Vagyis: ha a gyerek olyan könyvet talál, ami valóban neki szól, akkor képes arra a csodára, ami mondjuk a Kincskereső kisködmön vagy a Légy jó mindhalálig esetében évtizedek óta nem sikerül a kisiskolásoknak: ripsz-ropsz (abrakadabra?) elolvassa. Az ún.

Mogorva ember volt a nagyapám. Nem sok szavát lehetett hallani. Déltájban jött meg mindig, ült is mindjárt az asztalhoz, viszont jól tűrte, hogy a papagáj, amit ilyenkor kiengedtek, a vállára telepedjen, és a fülét csipkedje. Ezt a papagájt egy partvissal kellett aztán leszedni a függönyrúdról. Ha kitartóan tartották neki a partvist, előbb-utóbb ráült, és vissza lehetett ügyeskedni a kalitkájába. Mi gyerekek nemigen értettük, de nem is firtattuk, hogy hogy van ez a nagyapámmal.

A hatvanadik születésnapod alkalmából föltettem neked néhány kérdést a Magyar Narancsban, de sok mindenről szeretnélek még kifaggatni, amire ott a terjedelmi korlátok miatt nem nyílt lehetőség. Kezdjük a gyerekkornál. Volt-e olyan személy kisgyerekkorodban, aki lenyűgözött, olyannyira, hogy személyiséged részévé is lett?

Hát, hogy mi lesz az ember személyiségének a részévé, azt nagyon nehéz megmondani. Apámtól biztos sok mindent örököltem, némi hedonista hajlandóságot például, de igazán meghitt kapcsolat nem alakult ki köztünk.

„Tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy érzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az istenek közelét?”
(Szabó Lőrinc:





Szeretők)

Költői kérdésre egy legkevésbé sem költői válasz: a látszat ellenére engem a test önmagában egyáltalán nem érdekel, vagyis elsősorban nem a test érdekel. Arról nem is beszélve, hogy a testről nekem egészen biztosan nem a szépség és az istenek jutnának eszembe.

A polgári körök gyakran kérdezik tolünk: mi a feladat? Mitévok legyünk? Mit kell csinálni?

Ezzel a kis ötletkatalógussal – amely reményeink szerint hamarosan szerkesztett, nyomtatott formában is napvilágot lát – ebben szeretnénk segíteni. Pontosabban segítünk egymásnak, hiszen a listát a polgári köröktol beérkezo pályázatok alapján állítottuk össze. Ez a katalógus nem lezárt; azt további ötletekkel bárki gazdagíthatja.

„Szemedre hányják, hogy közel merészkedsz,
mint a csillag a fenyőfák hegyéhez

(...)

Himbál az Idő: önjogán nemes lét.
Tűhegynyi karca az egyetemesség.


Elférek én ott? Meddig kell itt lengnem?”

Gergely Ágnes: Fenyőtű


„Szeretem a reggelt.
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderül a vidék
(...)







Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny...

Molnár Farkas (1897–1945) a hazai építészkörökben – gondolom – a Bauhaus-építészet, a klasszikus funkcionalizmus mestereként ismeretes, aki képzettségét – ráadásul – az akkor még weimari székhelyű intézményben szerezte. Építészi munkásságát számos – részben elpusztul vagy átalakított, korabeli fotókról ismert – családi, illetve társasház őrzi.

„Mégis élünk. Így harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?”
(Nemes Nagy Ágnes:



A reményhez)

Rafinált nő ez a Nemes Nagy. Hogyan lehet ilyen óraműpontosan – remény fedőnév alatt, reménytelent sugallva – rákérdezni halált megvető bátorsággal, mit bátorsággal, vakmerőn mindannyiunk létének középpontjára? Vagyis a reménytelen reményre, így egyben?

Megriadok. Miféle sorok ezek? Hogy „mi végre élünk”, meg ilyesmi? Avégre vagy a végre.

Tudják Önök, hogy mi az a „miradouro”? Portugál szó, kilátót jelent. Lisszabonban rengeteg kilátó van, nyilvánosak is, és még több a magánkilátó, a házak tetején. A város dombokra épült; a kilátókról a Tejo folyóra, de leginkább ezekre a sűrűn lakott dombokra látni, pontosabban arra az egyszerre organikus és geometrikus struktúrára, ház-szövevényre, ami a dombokat az évszázadok során benőtte, eltakarja. Képzeljék el, hogy több kilátóból is egyszerre látják a várost. Egyetlen nagy perspektivikus térszerkezet mutatkozik meg számtalan nézőpontból, de egyetlen látványként.

Megközelítőleg nyolcvan évvel ezelőtt, úgy 1919 táján, egy hangsúlyozottan polgári, meglehetősen rideg kisváros, Hannover kényelmes, nagyablakos polgári házának első emeletén egy akkor még többnyire polgári úriember, történetesen Kurt Schwitters – akiből csak időnként bújt ki a híres dadaista –, egy különös, névvel alig illethető oszlopot, faszerkezetre épülő gipszstruktúrát alakított ki magának, aminek mélyedéseibe fényképeket, személyes emlékeket, hasznos vagy kevésbé hasznos objektumokat helyezett el.