„Köddé lesz minden büszke flotta,
Dűne és szirtfok elveszti tüzét,
Pompás múltunk csak ama sors tiporja,
Mint hajdan Tíruszt, fényes Ninivét!
Te, Népek Bírája, még ne bánj el velünk,
Nehogy feledjük most, hogy feledünk!”
(Rudyard Kipling:





Kivonulás. A vers Viktória királynő gyémántjubileumára íródott 1897-ben)

Egymilliárd vagy egymillió év

Egy Pietro Gaietto nevű archeológus úgy véli, hogy az olasz Borzonasca tartományban olyan, mintegy 200 ezer éves kőarc található, amit rituális célokra használt a régóta kihalt

Hetek óta Bruno Schulz van a táskámban, egy borítóját vesztett, félig elázott Bruno Schulz, 1969-es Európa-kiadás. Régi vágású bölcsész vagyok, úgy is hordom magammal Bruno Schulzot, bőrtáskában, papírok, tollak, bontatlan számlalevelek és csokipapírok között. Ha előveszem a villamoson, mielőtt kinyitnám, körülnézek, felfigyelt-e valaki a tényre, hogy Bruno Schulzot olvasok. Senki sem figyel fel. Pontosabban egyszer egy lány felfigyelt, egy mappás lány elfintorította az orrát, mert Bruno büdös, Brunónak rohadó enyv és dohos pinceszaga van, Bruno nem emberek közé való.

„Egy turista mit tehet?
Örül neki, hogy itt lehet…”
   –

énekelte a ’80-as évek eleje Magyarországának undorgrund rockzenei idolja, az Európa Kiadó pösze frontembere körülbelül húsz évvel ezelőtt, amikor Arató András még csak egy szorgalmas és bár cseppet sem tehetségtelen, de, gondolom, meglehetősen alulfizetett mélyépítő mérnök volt.

„Mialatt fény feszített, vágy s zene,
rémülten jöttem rá valamire:
Úristen, hisz én semmit se tudok!
Bolond Istóknál bolondabb vagyok
a földön: nem ismerem, vagy alig,
az élet legelemibb dolgait,
ügyrendjét, szokást s hivatalokat,
a köznapot: hogy számomra szavak
csupán, akár – mondjuk – a római
pápa, a világ intézményei:
megye, miniszter, tőzsde, árvaszék,
térparancsnokság nekem soha még
semmit vagy csak majdnem üres ködöt
ha jelentett: s hogy én menekülök
a tények elől: álomként lobog
körül a való: csak érzés vagyok:
rop

„...a világegyetembeli értelmes élettel kapcsolatos problémák szempontjából nem annyira az a következtetés lényeges, hogy a különböző civilizációknak a létezése időben korlátozott, mint inkább az a kérdés, hogy milyen nagyságrendű a technikai fejlődés korszakának időtartama. Hiszen ha ez utóbbit csak kozmogóniai vagy éppenséggel kozmológiai tényezők korlátozzák, a civilizációk több milliárd évig is létezhetnek. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy egy civilizáció, miután valamely bolygón létrejött, ott örökké létezne.”
(I. Sz.

Azt rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy Kertész Imre új regénye nem jó, bár azt a szót, hogy „rossz” ugyancsak nem szívesen használnám vele kapcsolatban. Nem kell ilyen kétértékű módon gondolkodni – nem is lehet. Ahány rossz regény, annyiféle. Meg ahány jó, az is annyiféle. Egyébként a regény szövege kétszer is tematizálja – mintegy a kritikák mottójául felkínálva magát – a megítélés eme nehézségét: a regény középpontjában álló, létező vagy nem létező főmű, amely az öngyilkossá lett B.

„Hová lett mondd, a Balaton-parti nyár, a téboly?
Mi érte utol a tegnapi nagymenőt?
Miféle kukába gyűrték a Playboy
Címlapján vadító meztelen nőt?”
(Orbán Ottó:



Dal az idő fölemelt ujjáról)

Van-e az időnek ujja, s ha van felemeli-e, ha felemeli, ez mit jelent: jót, rosszat? Figyelmeztet valamire? Mire figyelmeztet az idő, ha felemeli az ujját? Arra, hogy rajtad tartja a szemét, vagy arra, hogy leveszi rólad a tekintetét, már annyit sem számítasz neki. Azt jelzi, hogy kifutottál az időből? Mit jelent, ha kifutunk az időből?

„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccakövet?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?”
(József Attila:



Hová forduljon az ember)

Az ember forduljon elő, jobb, ha ott van bizonyos helyeken. Például legyen otthon magánál, tudjon bánni a saját lelkiismeretével. Számoljon magával, akárha le is. Talán csak tudjon, ha indulatos, a kitörő indulat előtt elszámolni tízig. Ízig-vérig viselje magát, ne forduljon fel, ha elvétve hazudni kényszerül.

Ad notam: 

1. „Mit akar ez az egy ember?”
(Vas István)

2. „…s megfulladunk, ha majd emberek szava szólít.”
(T. S. Eliot, Kálnoky László fordítása nyomán)

3. „…és elborzadva ott helyt földre estem.”








(Dante, Babits Mihály fordítása nyomán)

Kezdjük hol is? Hatott-e az írással foglalkozókra bármikor azért, de tényleg bármikor olyannyira a kor, hogy munkásságuk alapjegye ne valami örökkévalóság lett volna?

A xi’ani kapcsolat

Luoyangból, a kárhozat helyéről, ahol a nyomor és az átok egy nagyjából hatmilliós gonosz várost szült, éjszakai vonattal menekülünk tovább. Amikor kiszállunk Xi’anban, olyan, mintha a Pokolból a Világba érkeztünk volna meg.

Li Xing: Nagyon örülök, hogy Xi’anban találkozhatom egy magyar íróval. Én a shaanxii tartomány írószövetségének elnökhelyettese vagyok. Barátaim és kollégáim mind írók. Kritikusként dolgozom, elbeszéléseket és regényeket kritizálok. Úgy beszélnek rólam, mint aki nem az írók ellensége, hanem a barátja.