Skip to main content

Kultúra

Gömbös Gyula síremléke


Október 6-án, halálának hatvanhatodik évfordulóján a Kerepesi úti temetőben felavatták vitéz jákfai Gömbös Gyula miniszterelnök – a Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt megalapítója, honvédelmi miniszter – új síremlékét.

1944-ben egy kommunista akciócsoport ugyanezen a napon robbantotta fel a szélsőjobboldali politikusnak a Döbrentei téren emelt, díszmagyaros márványszobrát, Pásztor János 1942-ben felállított művét. Az eltávolítás emlékét 1966.


Novemberi kiállítások Budapesten az Őszi Fesztivál keretében

 
Immár negyedik éve örvendezteti meg a Lövölde téren megforduló egyedeket – úgy is, mint a trolibuszban zsúfolódó arctalan és fáradt masszát, a talpalatnyi földért galambokkal hadakozó hajléktalanokat, a kutyagumit hajnali derengésben kerülgető, gyermeküket iskolába vonszoló családanyákat, nem mellékesen persze a VII. kerületi populáció döntő többségét alkotó, a tér kisboltjai között cekkereikkel fáradhatatlanul pendliző nyugdíjasok siserehadát – egy óriásplakát, melyet 1x1 Táblának neveznek.


Az N&n galéria kiállításai közül mostani számunkban a 2002. november 27. és december 15. között látható ARX PORTUGAL építésziroda Percurso/Útvonal című kiállításának megnyitószövegét olvashatják, melynek vernisszázsán az iroda alapító testvérpárja, Nuno és Jose Mateus építészek is jelen voltak. A kiállítást Zombor Gábor építész nyitotta meg.
A galéria minden érdeklődőt szeretettel vár az 1065 Hajós u. 39. szám alatt vagy az interneten a
www.nagybalint.hu weboldalon.


Simon Balázs posztumusz megjelent regényét, szögezzük le mindjárt az elején, remekműnek tartom, mind a bravúros nyelvi megformáltság, mind a gondolati tartalmak gazdagsága, mind a jelenetek drámai ereje, mind az újszerű elbeszélői technikák magabiztos kezelése okán – hogy a számomra oly kedves játékosságról és derűről ne is beszéljek.

Tagadhatatlan azonban, hogy a találkozás a szöveggel nem jelentéktelen energia-befektetést igényel az olvasó részéről.



Drégely Imre talán a legjátékosabb kedvű, leginkább „agyas” fotóművészünk, képei mégsem öncélú formajátékok. Gegjei mögött nagyon is komoly kérdések húzódnak meg, melyekkel a fotográfia mint kommunikációs médium természetét próbálja körüljárni. A bohócálarc mögött filozófus rejtezik.

Külön pikantériája a dolognak, hogy vizuális kísérletei során, melyeket immár bő másfél évtizede folytat, egy pillanatra sem hagyta el a hagyományos fotográfia kereteit.



Ha az ember jókedvében vesz fél kiló cseresznyét (nem most, és nem is az idén nyáron), azt jóízűen és gyorsan belakmározza, nem vizsgálgat minden szemet, legföljebb a kukacosat kidobja. Ha azonban úgy harminc kilót kap, vagy beszabadul egy cseresznyéskertbe, válogatós lesz: olykor a sötét, puhákat, máskor a világosabb, ropogósakat szemelgeti, a mézédes aprót vagy a kevésbé ízes, de hatalmas szeműt részesíti előnyben – a mennyiség éppen a nüanszokra teszi fogékonnyá.


Semmi szabadszerencsétlenséget
nem old meg rabszerencse.
E szabadrabság a látens pestis.
(Camus nyomán)




Aki azt várja, csalódni fog – mondhatnám divatozó posztmodorban. Sem a múltak, sem az úgynevezett szervezeteiről nem lesz szó itt; szabad vagy rab hovatartozásokról.

Az emberi rabság – reménytelen, bár reménysejtekből szerveződő kötöttség – ez: jól élhetünk e földön, de sosem élhetünk jól. (Jól, értsd: hogy „ez a lépés nem húzható meg jól”; sakkzsargon, jelentése, hogy persze, meghúzható, de jóra nem vezet.





A 2002. évi Könyvhét kínálatában három kárpátaljai magyar szerző új prózakötetét is megtalálhattuk. A ténynek az ad különös jelentőséget, hogy a régió irodalmát évtizedekig mint költészetközpontút tartották számon, így a három könyv egyidejű megjelenése egyáltalán nem mondható mindennapinak, még csak „mindenéves” eseménynek sem.

A líra hosszú időn át tartó elsődlegessége nem ok nélkül alakult ki: az 1945 utáni fél évszázad, úgy tűnik, inkább kedvezett a versíróknak.


Egy 60 évesen is szemérmes szépíró „szemérmetlen” mondatai

 
„A tárgy, legyen az fejesvonalzó, vers vagy országzászló, felületet ad a gondolkodásnak, ezen a felületen gondolunk olyasmiket, aminek egyébként nem lenne szava, s ilyen értelemben nem más a tárgy, mint a beszélni nem tudó állati ösztönök és formátlanul sötét személyes érzelmek megfogható jele, megformálódásuk helyszíne, terepe, tán csak ürügy és nem maga az ügy.”

Nádas Péter mondata az Emlékiratok könyvének ’56-os fejezetében található, ott tehát, ahol már 1986-ban olvashattuk a botrányos szót: „forradalom”, mely szó – túl a botrányon – elsősorban „ürü



Most akkor valami fanyar humorral, finom iróniával kellene megszólalni.

Mert Orbán Ottóról van szó. Márpedig ő nem nagyon tűri a pátoszt, a dagályos mondatokat, a sírás sem illik hozzá.

Valahogy úgy illene megszólalni, hogy nevetni tudjunk. Hogy a dolog másik oldalát lássuk. És ne legyen túlzottan komoly az a megszólalás. Legyen inkább kicsit gúnyos. Játékos mindenképpen. És főleg legyen könnyed.

Mert méltatlan lenne, Orbán Ottóhoz lenne méltatlan, ha most az „ajkunkra fagyna a mosoly”. Ilyesmit le nem írt volna. Még hogy „ajkunkra fagyna”.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon