Az alábbi versek – átiratok – Költői variációk című estünkön, Petri György: A szabadság hagyománya című könyvének bemutatóján hangoztak el, május 31-én, a Vista Rendezvénytermében.

Amikor dédapánk nősülésre adta a fejét, a lányos házakban az anyákhoz intézett kötelező udvariassági formulák s az apákkal felhajtott néhány pohárka és rövid politizálás után kertelés nélkül a lányszobába sietett, ahol is a pironkodó legidősebb lány s a kuncogó húgok szeme láttára férfias határozottsággal végighúzta jobb kezének mutatóujját a szekrény tetején. Aztán még ugyanazzal a mozdulattal az orra elé vitte a kezét, s amit ott látott, az megmásíthatatlanul döntött a közös háztartás, a közös gyermekek, egyszóval, a közös jövő dolgában.

I.

Belecz Péter munkája

Amikor találkoztam ezzel a két, nagyon különböző módon tehetséges fiatalemberrel, és megnéztem a munkáikat, újra, mint már életemben sokszor, elfogott a kíváncsiság: mi az a bonyolult motivációsor, melynek végpontján egy iparművész fogja magát és elkészít egy tárgyat, melyet embertársai aztán magától értetődő gesztussal birtokba veszne

„Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?”
Kosztolányi Dezső:

A bús férfi panaszai

Mert nem illik és kész! – mondta anyám. Mert ott mások laknak, és te se örülnél, ha valaki nálunk bebámulna az ablakon.

Az N&n galériában július-augusztusban Keszthely 1981 címen látható kiállítás. A bemutatásra kerülő anyag egy húsz évvel ezelőtti, mintegy 80 építész és csaknem 120 alkotó munkájának összességeként létrejött tervpályázat dokumentációja. A Konrád György által elmondott megnyitószöveg és a kiállítás képei a következő számban jelennek meg. A galéria nyáron is szeretettel várja a látogatókat a Hajós utca 39.-ben vagy a www.nagybalint.hu internetcímen.

Tényleg nem nosztalgiázni akarok, csupán néhány apró megjegyzést tenni.

Valaha, a nyolcvanas évek derekán az avantgárd a jelenkori magyar irodalom egyik figyelemre méltó ága volt: még írtak is a könyvekről, a folyóirat(ok)ról, az irodalmi esetekről, a Magyar Műhely találkozóiról. Talán azért, mert ez az irány, ezek a munkák a korábbi egyszínűséget jólesően megbontották, talán azért, mert annak, hogy valami új, hogy valaki (író) nem akarja megismételni azt, ami egyszer már megszületett, még volt jelentősége.

Ó, Európa, kicsi, de csinos. A legtakarosabb földrész. Itt jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre. Itt lett a gondolkodó én a gondolkodás legfőbb tárgya. Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy. Ebből a tagolt világból nem kívánkozunk olyan nagyon vissza az örökegyetlen teljességbe. Ami másutt abszolút, az itt viszonylagossá válik. Megtanultunk semmilyen emberi állításnak nem adni maradéktalan hitelt.

Megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad.

Benkő Imre Szigetek című kiállításával a fotódokumentarizmus két markáns irányzatát idézi meg, s ráadásul mindkettő formanyelvét sikerült megújítania. Az egyik ilyen irányzat a második világháború utáni Amerikában alakult ki, s úgy nevezik: Street Photography, utcai fotográfia. Az irányzat (Andreas Feininger és Robert Frank utcaképei, William Klein pisztollyal játszadozó utcakölykei tartoznak például ide) a klasszikus amerikai dokumentarizmust az európai formanyelvhez közelítette, nem véletlenül.

Kedves Barátaim!

Ma végre egyszer megint ünnepelni jöttünk össze. Mesterünk és barátunk, Konrád György a minap megkapta a legmagasabb európai kitüntetést, a Károly-díjat.

Konrád jelentőségének és hatásának a titka az, hogy egy lépéssel mindig előttünk és a történelem előtt jár. Nem kettővel vagy hárommal, mert akkor mi, kortársai és barátai nem tudnánk követni – és Konrád tudja, amit Ady úgy fejezett ki, hogy „jaj annak, aki kihull a Mából”.