Június volt. Köztársasági elnökünk a Párizsi Magyar Intézetben Kő Pál kiállításával ünnepélyesen megnyitotta a MAGYart[1] rendezvénysorozatát, de azt csak kevesen tudták, hogy a már kész programajánló füzet borítójának alapszínét az utolsó pillanatban meg kellett változtatni. Vörösről zöldre. („De hiszen ez komenista szín!” – kiálthatott fel rosszallóan a vizslatekintetű csinovnyik.) A szemfüles javítás sem növelte meg azonban az érdeklődők számát.

Térkép e táj


Ellenben a St.

Ma már alig visszanyomozható az időben, mióta ismerjük egymást, mióta járunk pogácsás-vörösboros, vidám kiállításmegnyitóitokra, eleinte – a hatvanas évek közepétől – mint vendégek: főiskolás filmrendező és egyetemista művészettörténész-hallgató, később, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években már mint a Magyar Televízió – akkor még létező – Képzőművészeti Szerkesztőségének rendezője és szerkesztője, kamerával. Első találkozást pontosan megjelölni nem tudunk, összefüggő, összekapcsolódó emlékeket igen.

Vagyis „Ki e megpróbáltatásokkal teli ösvényen jár / Megtisztítja Tűz, Víz, Lég és Föld / Ha legyőzi a halál rettenetét / Felemelkedik a földről az égbe” – hogy befejezzük a zeneirodalom minden bizonnyal legzavarosabb, ugyanakkor egyik legcsodálatosabb operájából, A varázsfuvolából származó német nyelvű idézetet.

...Budapest


A főváros látványosságait bédekkerrel feltérképező, tikkadt turistacsoport kissé indignálódva állhatott a Hősök terén. Eltűntek az oszlopcsarnokból a királyszobrok! Meg a magyar függetlenségért és szabadságáért küzdő hős magyar vitézek! (Egyetlen kánikulában ájuldozó, arra vonszolódó helybeli sem árulta el nekik, hogy a szoborcserélgetés nemzeti hagyomány ugyan, de most állítólag nem erről van szó.) A csoport jobb híján betéblábolhatott a Műcsarnokba, ahol nem is sejthette, hogy a nyár legfontosabb kiállítását látja.

A számokkal hadilábon állunk, úgy álltunk mindig is. Egyetlen komoly ifjúkori bukásunkat – a matematika írásbeli érettségin abszolvált szégyenteljes elégtelent – ugyanannak a tájékozatlanságnak, a számok világában való járatlanságunknak köszönhetjük, mint két héttel későbbi egyetlen komoly diadalunkat, a magyar szóbelin kihúzott József Attila-tételt.

Hogy miért is jártunk olyan lelkesen sok évtizeden keresztül, szombat délelőttönként Székesfehérvárra? Mert ott mindig történt valami, ami más volt, mint a hivatalos, más volt, mint mindaz, ami Pesten történt. Más volt, elsődlegesen a kiállítások miatt, amelyek nagy részét nem lehetett volna a fővárosban megrendezni, semmilyen intézmény, és egyik igazgató sem vállalta volna el a velük járó ódiumot, letolást, bezárást stb. Fehérváron azonban mindez hozzátartozott a játékhoz – talán még enyhe csalódást is okozott volna, ha semmi sem történik.

Észre se vettük, és eltelt harminc-negyven év.

Pedig csak most volt, hogy Csimpike sírdogált a szemináriumi szobában, nehogy szigorú szülei számára kiderüljön, hogy eladta az ebédjegyét, hogy Péter Ferenczy Béniről tartott nekünk előadást, hogy Perneczky felszámolta saját Klee-korszakát. Azután elmentetek Székesfehérvárra, és megkezdődött egy csodálatos, mai napig tartó korszak: a magyar progresszív művészet szisztematikus feltérképezése.

A szombati fél tizenkettes megnyitókra évtizedeken át zarándokoltunk Budapestről, mert tudtuk, hogy fontos dolog történik.

Ez most nem tanulmány, nem életrajz és főként nem egy búcsúlevél – ez csak pillanatok saját, közös életünkből, ami most már, tetszik vagy nem tetszik, elválaszthatatlan.

Például: gorsiumi ásatás hőskora, teméntelen egyetemi hallgatóval, esti tánccal a strandteraszon vagy a Velencében. Giccskiállítás vezetői: K. P. és P. G.; húsvéti torta és ananászevés Kralo és Kiss A. sárbogárdi ásatása után (F. J. erről lemarad, Pesten van).

Később Budenz-ház, Ybl-gyűjtemény, K. P. Svájcba megy. Közép-Dunántúl anyagi kultúrája kiállítás utaztatásai.

Egyesek választása rám esett: én mondjam a pohárköszöntőt ezen az ünnepen.

Szóval tisztelt mesternők, mesternék, mesterek, mestergyerekek és főleg a kedves főmesterék. Márta és Péter.

Olyan most ez a ház itt, mint valaha volt: A MÚZEUM. Jogosabb a templomnál, vasárnapja van, csöndet kér, de derűt is, és nem jövünk bele koszos cipőben.

Azért beszélek én, mert fehérvári vagyok, és én mindent láttam: ezt mondták a fölkérők nekem, persze hogy nem láttam, szép is lenne… Mondhatom-e viszont, hogy együtt nőttem föl Kovalovszky Mártával, Kovács Péterrel?

Amikor Micimackó fölkereste Nyuszit, és udvariasan bekiáltott annak odújába, hogy van-e ott valaki, a homály mélyéről azt a választ kapta: nincs itt senki, legalábbis senki olyan, akit valakinek lehetne nevezni.

Magunk is effélét gondoltunk, amikor 1960 nyarán először néztünk szét a múzeum raktárában. Akkori „örökségünk” néhány száz tárgyból állott, nagyobb részük még a háború előtti évtizedekben került a múzeumba, vásárlásokból, de főként a város polgárainak ajándékaként, hagyatékokból.