„Továriscsi, konyec – igen, értettük. Oroszul van írva. Szovjet tányérsapka, jó zsíros bikanyak, dagadt tábornoki tarkó. A fél Budapest tele van rondítva ezzel az antiszovjet mocsokkal”
(szovjet újságkivágás a peresztrojka-vég kezdetéről)

„Szembe kéne nézni néhány dologgal. Merni szembenézni a ninccsel…”
(Esterházy Péter)

„Igaza van, a fene vigye! – gondolta Smakov. – Az én új gatyám gombja is leszakadt, pedig Moszkvábaí vettem.”
(Andrej Platonov)

Nem mindenki tud énekelni, nem minden fordítást lehet elolvasni.

„Én nem vagyok magyar?”
(Ady Endre:
Én nem vagyok magyar?)


„De, szabadság, mért halvány az orcád?”
(Petőfi Sándor: A szabadsághoz)

1.


A kérdés („Én nem vagyok magyar?”) a Budapesti Naplóban jelent meg 1907. január 6-án. Ady méltatlankodott, amiért az álmosak, a piszkosak, a korcsok és cifrálkodók, a félig-élők és habzó szájúak, a magyarkodók és a köd-evők nem tekintik magyarnak őt, akit az ős Napkelet is magyarnak álmodott.

„…minden restelkedés nélkül beavatott a maga családfájába, csak azért, hogy imponáljon nekem, vagy máskor, felhúzva nadrágszárát, hagyta, hogy karcsú bokája, amely nemes volt, akár a bor, megsemmisítően hasson rám.

A válasz nem könnyű.

Koroktól, évszakoktól, helyzetektől, emberektől függött mindig. Telente például, amikor édesanyáink a fejünkre húzták az egybekötött, fejet-fület-arcot-nyakat befedő világoskék sapkát, melyből csak a szemünk, az orrunk s a szájunkból egy kicsi látszott ki, sállal körbetekertek, bebugyoláltak bennünket szkafanderszerű orkános télikabátunkba, és ránk adták kétujjas kesztyűnket, biztos, hogy űrhajósok.

Július 16-án volt egy éve, hogy barátunk, Petri György meghalt. Amint leírom ezt a mondatot, eszembe jut az a tréfás ötlet, amit Gyuri az Örökhétfő című versében már – természetesen – megírt: „A szervezők ... áttértek a kerek számokról az ellipszis számokra (Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)”, szóval, hogy stílusosan fejezzem ki magam, holnap lesz három napja, hogy Gyuri egy éve meghalt. Az évfordulókhoz nagyjából így állt költőnk hozzá. A rituálék irritálták, de barátai születésnapjára szívesen főzött valami finomat, a menün hetekig törte a fejét.

Minden út, amelyik szigetre vezet, egyúttal kiút a valóságból. A társadalmat mint egyedül autentikus életközösséget alapelvként kezelő modern ember nem tudja másképp, csak irracionális fogalmakkal, viselkedéssel birtokba venni a senkiföldjét. A fantázia birodalmába helyezi át a létező földdarabot, s ezáltal ő maga is félig képzeletbeli lénnyé nemesedik. Ez azonban meghasonlás nélkül nem megy: az éretlenség vagy a szent elhivatottság mérőfoka azt hinni, létezik egyenrangú alternatíva a „normális”, „bevett” életmód mellett.

Egyszer mindennek, amit ember kigondolt, eltervezett, megvalósított, felépített és létrehozott, biztosan vége lesz. Nehogy azt gondoljuk, hogy a nagyszabású álom, az egykori pesti expo-telkeken felépülőfélben lévő Nemzeti Színház nem fog még egyszer ugyanolyan esendő és vigasztalan látványt nyújtani, amilyet június elején, a csöndes-hűs Dunán lefelé csordogáló hajóról nézve nyújtott.

„Gyakran úgy ébredek mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
Úgy mond: Valósággal újjászülettem.”

Arra ébredtem, hogy az Öreg
éppen kilép a faliórából
mint gyarmatosító a bungalowból
a vadak közé

kilép, és, ahogy a Petriét szokta,
nekilát szakállam srófolgatni

– Köszönöm, hogy ma is gondoltál rám
szólítottam meg. Bólintott
– Petri Gyuri már felébredt? érdeklődtem
nem felelt
– Ugye nem felejted el, hogy őt is...?

Az N&n galériások a nyáron sem pihentek: egy éve elhunyt barátunkra, Petri Györgyre emlékeztek júliusban Halas István és Szilágyi Lenke fotóiból rendezett kiállítással. A megnyitóna hangzott el Forgách András itt olvasható szövege és Szőcs Géza ez alkalomra írott verse. A galéria továbbra is szeretettel várja a látogatókat a Hajós utca 39.-ben vagy a www.nagybalint.hu internetcímen.

Arra gondoltam a mai estén, ezen megnyitó alkalmából nem méltatnám a Művésznő életpályáját, nem elemezném művészetét, és nem jelölném ki helyét a mai magyar művészetben-iparművészetben. Azt mondanám el inkább röviden, miért fontosak, életbevágóak, nélkülözhetetlenek nekem – vagyis mindenkinek, kinek van vagy lesz vagy szeretné, hogy legyen – azok a tárgyak, amelyeket Bán Mariann készít.