Diplomatervemben a biatorbágyi faluközpontban lévő, ma már használaton kívüli két vasúti völgyhíd és környezete építészeti újraértelmezését kellett elvégeznem. Az 1884-ben, illetve 1898-ban épült, egyenként 140 méter hosszú hidak közül csak a kisebbik használható gyalogos és kerékpáros közlekedésre, a másik járófelület nélkül, szinte vázszerkezetként, megközelíthetetlenül áll.

Egy elég pocsék szóvicc jutott eszembe arra a joggal felmerülő kérdésre válaszolva, hogy hogyan kerülök én ide? A válaszom az, hogy Nagy Bálint beszervezett engem. Gondolják meg!

Ha már így van – morfondíroztam magamban –, akkor egy picit át kell adjam magam a tapasztalásnak. Mikor ezeket a sorokat írom, hétfő este van még, alig több mint 3 órája, hogy a Zichy Jenő utcából a kocsimtól elsétáltam Bálint irodájáig, örülve az autómentes sétálóutcának, a kocsmák hívogató fényeinek, a képgalériából kikandikáló festményeknek. Jól élhető városrész, urbánus népek, urbánus környezet.

N&n galéria néven remek kiállítóhely nyílt február 14-én a részben sétálóvá alakított Hajós utcában, Nagy Bálint és tsai építészirodájának kiállítóterme: ilyen tényleg nincs másik a városban. Nem csoda, hogy annyian jöttek el már az első megnyitóra is Bulcsu Tamás, Fábry Zoltán, Herczeg Tamás és Zombor Gábor építészek munkáit – és a helyet – megnézni. Érdemes – és nemcsak építészeknek: boldogan mutatjuk be itt, a Beszélő lapjain is a legújabb látnivalókat, Nagy Bálint szerkesztésében. Aki még többre kíváncsi, látogasson el a Hajós utca 39.-be (mindjárt a 2.

Orosz és izraeli állampolgársága mellé két éve egy magyart is szerzett. Egyébként tud magyarul?

Persze, az állampolgári eskü szövegét: „En, Jurij Ljubimov…” De hát nincs is rá szükségem: feleségem, Kátya, azaz Katalin, kitűnő fordító. 1974-ben, legelső budapesti vendégszereplésem idején, mivel állandóan „bajok” voltak velem, állandóan lázongtam amiatt, hogy lehallgatnak, besúgnak, kiadnak, Kátyát adták mellém tolmácsnak mint „kipróbált elvtársnőt”, mert akkor a Magyar–Szovjet Baráti Társaságnál dolgozott. Azóta is együtt élünk.

A címben megidézett versrészlet úgy folytatódik, „hogy élet, halál / egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll”. Mi persze nem engedhetünk e felszólításnak, nem is vágyhatunk ilyen nagyra, hogyan is tennénk? Sajnos nem vagyunk költők. Ráadásul sokszor éppen azt látjuk és azt láttatják velünk, hogy a dolgok nem a pillanat szarvhegyén fordulnak jóra vagy éppen rosszra, hanem következetesen, már-már epikusan kifejtett okuk és következményük van. Nézzük és lássuk az első példát, Guy Ritchie Blöff című filmjét.

Guy Ritchie nevétől nem sokkal a film itthoni bemutatója előtt az ún.

Görögországban akkora szárazság kerekedett, hogy nemcsak a kutak száradtak ki, de a folyók és a tengeröblök is. Nekifogott száz ember, hogy kutat ásson a király kertjébe, de nemhogy vizet, még csak sáros földet sem találtak benne. A király kihirdette hét országban, hogy ha valaki vízhez juttatná, neki adja fele királyságát meg a lányát feleségül. Volt egy fiatalember, Mészáros Sándornak hívták. Dolgozni nem nagyon szeretett, de szívesen lett volna király. Hát egyszer azt álmodja, hogy nem is olyan ördögi politika vizet találni a király kertjében.

Mivel úgy gondolom, hogy egy nyíltan polemikus szellemű kritikai kötet bírálójától az a legnagyobb méltánytalanság, sőt tiszteletlenség, ha saját kritikájából kihagyja a polémia szellemét, a következőkben – az egyértelmű és lelkes elismerésen túl – polemikus formába: a jogi értelemben vett vádolás (accusatio) és védelem (defensio) kettősségének retorikai sémájába kalapálom mondandómat.

Amikor Bunkó Vince a király háza előtt járt, látta, hogy huszonhét stráfszekér áll a kapunál, és mindenféle királyi portékákat rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az első útjába eső embertől:

– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?

– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente neki a török szultán, hogy álljon ki valaki az ő százembererejű bajnokával, vagy pedig fizessen tíz véka aranyat, ezer darab sőre marhát, s ráadásul adja az országát!

Egy kritikusa egyik mesehőséhez, Szörnyeteg Lajoshoz, „a legjobb szívű behemóthoz” hasonlította Lázár Ervint. Alsó-Rácegrespuszta – a gyermekkor tere –, a valaha ott élő emberek vissza-visszatérő motívumai valamennyi meséjének és novellájának. Egy archaikus, zárt, mára már nem létező, szigorú erkölcsi értékek alapján működő közösséget, világot ismert meg ott. Még mindig oda vágyna vissza, azt keresi. Miért?

Egy kis közösségben éltem ott, ahol teljesen egymásra volt utalva minden ember, mindenkinek megvolt a maga szerepe, mindenki ismert mindenkit.

Két éve a Stresszhelikopterrel, melynek énekese, ex-gitárosa és -dobosa vagyok (azért ex-, mert áttértünk a számítógépes zeneszerzésre), írtunk egy popdalocskát, abbéli nem titkolt reményünkben, hogy majd jól meghódítjuk vele a magyar könnyűzene-ipar sekélyes pocsolyájának ormait, no meg sok serdülő (és -etlen) lány szívét, illetve utóbbi sereglet szüleinek bukszáját (értsd: pénztárca).