Mihez szól A’ Magánossághoz címe? Mi a magány maga? A magány az, ha csak a maga van. Rajta kívül nincs más. Így megszólítható, kimondható-e a magányosság? Ebben a címben az a rejtélyes, hogy ott a magányos a szavával magához tart, a magányosságához. A magányos szóval tarthatja magát magához. A magányos szóval tarthatja magát, ha a szó ő maga. De ha a magányos a szóval épp magányosságához, egyedüllétéhez tart, akkor ott a magányossága egyedül van a magához tartásával. Egyedül van-e a magányos?

„Áldott Magánosság, jövel!

Április 15

volt két nappal ezelőtt.
Telefonált Vámos Miklós,
és azt mondta, tegeződjünk.



Április 16.

Tegnap telefonált Vámos Miklós, és azt mondta, tegeződjünk. Szevasz Miklós.

Április 17.

Mi van ma? Április tizenhét.
A nagy hírt épp imént izenték.
Ma váltam kisdedből gyerekké.
Ma lett az életem kerekké.
Ma fektettek új alapokra.
Ma tört a szívem darabokra.
Ma születtem meg igazából.
Ma ízleltem meg, mi a mámor.
Ma kezdtek szúrni apróbb kínok.

Példák I. 1967, Pilinszky János

Ha a színpadi szekrény tetején, vagy hol, ugye, ott az a balta, a darab végéig valamikor le is fog az esni. Jószerén Tolsztoj időkörnyékéről ránk maradt mondás. A Holmi 1996. márciusi száma ennél az oldalpárosnál (328–329.) kihajtva időtlen ideje ott a könyvespolcomon: Pilinszky levélfogalmazványa a költő Pierre Emmanuelhez. Egyebek közt azt fejtegeti keserves elszántsággal, hogy érzései ellentmondásosak. Ám helyzete kialakult, s ezt vállalnia kell.

1-es napló

Nem tudok sírni.

Megyek éjjel az utcán, és próbálok. De már nem megy. Van bennem három korsó, még így sem.

Pedig régen nagyon tudtam. Nem azért, mert szomorú voltam, hanem azért, mert sírni jó. Hergeltem magam. Mondjuk az aradi vértanúkra gondoltam, ahogy baktattam hazafelé a szentesi sötétben, és már ömlött is a szememből a könny. Vagy egy disznóra, akit nyakon döfnek. Vagy magamra, ahogy az utolsó csikk kiesik az ujjaim közül, és döglötten terülök végig valami szomorú, konyhai linóleumon.

Kedves Barátaim!

Megtisztelő kérdéseitek közül megpróbálok néhányra válaszolni, vagy talán inkább elmorfondírozni azokon.

Lenyesegetve vagy fel sem fogva leveletek aktuális-politikai allúzióit, számomra az általatok hajszálpontosan előállított általános (érvényű) kultúravízió tűnik átgondolandónak. Nevezetesen a magas- és a tömegkultúra – sajnálatos, ámde letagadhatatlanul létező szembenállása, s ezáltal – még sajnálatosabb, ámde szintúgy letagadhatatlanul érvényes – szembeállíthatósága.

„A férjem azt látja, hogy én túlzottan mennék, néha azt szokta mondani, hogy »Te mint az üstökös törnél ki« (…) ő úgy szokott engem értékelni, hogy állandóan szárnyalnék, csak úgy ki, a világból…”
(egy kistelepülés jegyzőnője)

Az 1998-as önkormányzati választásokon – egyéni jelöltként vagy listán – induló 101 562 jelölt között 77 522 férfit, s mindössze 24 040 nőt regisztráltak, azaz arányuk 76:24 volt, miközben a nők részaránya a felnőtt lakosságon belül valamivel meghaladja a férfiakét.

Babarczy Eszter: Az első kérdésem – az est címéből adódóan – rögtön az lenne: mi a különbség a nők és a feministák között? Köztudott, hogy Kelet-Európában a feminista mozgalom viszonylag kisebb tömegeket mozgat meg, mint Nyugaton vagy Amerikában, erősebben kötődik az entellektüel rétegekhez, illetőleg az importőrökhöz. Vajon mi lehet ennek az oka?

Pető Andrea: Használtál egy szót, ami szeretnék pontosítani: importőr. Nekem ez túlzottan mechanikusnak hangzik, inkább a fordítások kifejezést használnám.

Ha azok között a keretek között próbálunk a magyar írónőkről gondolkodni, amit a nőírókra koncentráló nyugati irodalomkritika kijelöl, akkor megkerülhetetlennek látszik, hogy a nőírókról másikként, az irodalmi „fősodorral” szembenállókként beszéljünk. Ám nyilván sokakat mellbe vág, ha a magyar irodalommal kapcsolatban fősodort emleget valaki. Amikor tehát a címben azt mondom, a magyar irodalom kis irodalom, akkor elsősorban arra gondolok, hogy soha nem tekintett úgy magára, mint a fősodorra.

Január egy



Reggel nyolckor eveztem el az Ernstből, zsebemben a kihagyott bulik listájával, agyonstrapált hangszálakkal, mégis kibeszéletlenül, arccal előre, önveszélyesen. Minden harmadik lépésnél kirúgom magam alól a mankót. Kétszázötvenezer mínusszal, szakadt bokaszalaggal indul az év, fél lábbal még a régiben, utolsó gin-tonikomat az utcán gyűröm le, mást nem venne be a gyomrom, ezt is alig. A két maradék velem szolidáris lény bontakozó nászát figyelem. A fölösleges katalizátor?

Amikor én éppen kissrác lettem,
nem hívott senki polgártársnak,
és nem jártam még a Kis Ráckertben,
csak majszoltam szottyadt pogácsákat;
szürcsöltem hozzá tablettásbort,
és ízlett még a túrós táska –
akkoriban, hejh, de más volt:
nem jártam én még felolvasásra!

De rég benőtt már a fejem lágya,
és megtanultam minden leckét:
tudom, mit írt Anyeginnek Tánya,
és hogy indul el Windowsból a Netscape.