Bevallom: eleve elfogult vagyok. Takács Géza könyve, az Iskolapróza az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumról szól, az AKG-ről, az elmúlt évtized egyik legjelentősebb pedagógiai újításáról. Ott voltam az alakulás évében a hétfői megbeszéléseken, a játékokon, a pszichológiai helyzetgyakorlatokban. Részt vettem az első felvételin, felügyeltem, javítottam. Részt vettem az első nagy vitákban, néhány döntésben, néhány anyag kidolgozásában. Majdnem az AKG tanára lettem. Aztán mégsem mentem oda: kölcsönösen nem egymást választottuk. Az AKG sem választott engem, én sem az AKG-t.

(Szalonzene: Az amuri partizánok távoli reminiszcenciái
– vasfüggöny nehézkesen csikorogva fel
– NOVAJA ZEMLJA CASINO –
– TANDOORI KITSCHEN –
– a neonfelirat fordítva írva »a helyiségből kinézve látható«
– az EN pislog.)

Súgó:

Az acélfüggöny fel-
Vonása nem az ősök kommunizmusának
Csak Sztálin izmusának fel-
Vonásköz vége volt.

Kibicek kara (köpenyeiken nagy vöröscsillag):

Az jár vissza játszani
Kinek nincs mit veszteni.
Ha-ha!

Zoli egy pillanat alatt föl tudott fogni mindent, mert diplomás volt, és Péter is, mert mindketten diplomások voltak, és egymásnak unokatestvérei. Első unokatestvérei, ha mást nem veszünk számításba. Például ha nem vesszük számításba azt, hogy egy időben születtek, és kisgyerekként annyira hasonlítottak egymásra, hogy az anyjuk meg az apjuk mindig összecserélték őket, olyan sokszor, hogy végül már senki nem tudta, melyik gyerek kinek a gyereke, csak abban bíztak, ha páros számszor cserélték össze őket, akkor mindegyik abban a családban nő föl, amelyikbe beleszületett.

A kápolnatárlatok betiltása nyomán kialakult „Boglár-mítosz” rendkívül nehéz helyzetbe hozza a korszak mai kutatóját. Egyfelől ugyanis a betiltás ténye az akkori rokonszenvezők szemében egyfajta negatív igazolásul szolgált, másfelől azonban kissé ránehezedik a kápolnatárlatokon kiállító művészek tevékenységére és teljesítményük nem politikai szempontú értékelésére.

A több évre visszatekintő kutatás tükrében kirajzolódó ismeretanyag, túl művészettörténeti jelentőségén, számos olyan kérdést érint, amely a korszak más területeit kutatóknak is értékes adalékokkal szolgálhat.

A ’93-as, Haggyatok lótuszülésben című köteteddel keltettél feltűnést a magyar irodalmi közéletben. Talán a drasztikusságukkal hatottak ezek a szövegek. Meg azzal, hogy szeretetlenségről és hiányról árulkodnak. Garaczi László a könyvről írt kritikájában úgy fogalmazott, egyszerre jelenítenek meg „istenszékét, énszékét és nőszékét” a legváltozatosabb műfajokat keverve hol ordenáré, hol kétségbeesett hangnemben. Így visszanézve is úgy tűnik, egy új hang szólalt meg akkor.

Major János: „Élő síremlék” (1973). Fotó: Galántai György

1968


február 25. A balatonboglári r. k. egyházközség 15 évre bérbe adja Galántai Györgynek a használaton kívüli Körmendy-kápolnát.

Éppen 30 éve, 1970 nyarán rendezték meg az első kiállításokat a balatonboglári kápolnában, amely működésének négy éve alatt a 70-es évek legjelentősebb underground kiállítóhelyévé, a magyar neoavantgárd meghatározó központjává vált: „…ezen a helyen minden jelentős ember megfordult, aki Magyarországon a szellemi életben fontos lett” – írta róla Beke László. A kápolna körüli csoportosulást a hatalom 1973 augusztusában adminisztratív eszközökkel felszámolta, és ezáltal akaratlanul is mitizálta.

A fényképeskönyv, amiről az alábbiakban szót szeretnék ejteni, tavasszal akadt kezembe egy londoni könyvesboltban, nem sokkal megjelenése után, viszont sokkal az után, hogy átmenetileg ebbe a városba kerültem.

A Bárka Színház előadását, John Webster, Shakespeare-kortárs angol író Amalfi hercegnő című drámájának megjelenítését olyan tényező uralja, amiről azt gondolhatnánk, nem is csak feltétele az igazi színháznak, hanem egyenesen a lényege: az esetlegesség.

A tudományos kérdések jó esetben személyes indíttatásúak. (Rossz esetben is, de ez más lapra tartozik.) Az én kérdéseim 1984-ből kelteződnek. Akkoriból három, a témához kapcsolódó emlékem maradt.