Minden regény szabadságharc. Függetlenedési törekvés más regényektől, írói eljárásoktól; az eszmények, némely mintaképül szolgáló regény tiszteletének, sőt, kultuszának jegyében.

Meg persze a regényíró saját, privát szabadságharca, melyet környezete ellen folytat.

A harc során előfordul az is, hogy a szabadságharcos illegalitásba vonul, titkos életet él, konspirál; hogy elárulja barátját, szeretteit.

Próba maga a nyelv is. Hogy valaki ismeri-e a szabályokat és a finomabb szabályokat, illetve, hogy ha megismeri ezeket, akarja-e, képes-e követni, betartani.

A Beszélő szerkesztőivel megállapodtam: időről időre írok majd a lapba a fotográfiáról. Nem így képzeltem a beköszöntőmet. Négy fotóművész kollégával szeptember 14-én utaztunk volna kéthetes tanulmányútra és a kiállításunk megnyitójára New Yorkba, a Magyar Fotográfia New Yorkban program következő, harmadik fordulójára; a sorozat indításaként a tapasztalatainkról akartam beszámolni. Ezt – az utunkkal együtt – el kellett halasztanunk, ha minden igaz, májusra.

Ha afféle pályaképpel kezdjük, az ezúttal nem tiszteletkör lesz. Tehát: Zoltán Gábor íróként viszonylag későn debütált, első kötete 37 éves korában jelent meg; de két évre rá már új könyve jelent meg, s ismét két év múlva itt a harmadik. Az első két kötet novellákat tartalmazott, a harmadik vastag regény.

Kicsit közelebbről: az 1997-es Vásárlók könyve kilenc – nagyon különböző – novellájának hasonló a címe: „Mézet venni”, „Virágot venni”, „Kiflit venni”, és így tovább, addig, hogy „Elégtételt venni” meg „Fejét venni”.

N&n galéria néven remek kiállítóhely működik a részben sétálóvá alakított Hajós utcában, Nagy Bálint és tsai építészirodájának kiállítóterme: ilyen tényleg nincs másik a városban. Érdemes megnézni – és nemcsak építészeknek: boldogan mutatjuk be itt, a Beszélő lapjain is a legújabb látnivalókat, Nagy Bálint szerkesztésében. Aki még többre kíváncsi, látogasson el a Hajós utca 39.-be (mindjárt a 2. ház a Bajcsy Zsilinszky úttól), vagy a www.nagybalint.hu oldalra.

Luna Csajkovszkij egy karmester lánya volt, olyan töltöttgalamb típus, és nála teltebb ajkú nőt nem látott még Brukkelklein Rezső.

„Légy hű magadhoz, soha ne kövess másokat! Ha a saját tehetségedre alapozol, olyan erőforrást mozgósítasz, mely egy egész élet munkájának eredménye, s mindig rendelkezésedre áll, mások tehetségére ellenben csak bizonytalan ideig támaszkodhatsz, és sohasem teheted teljesen a magadévá.” Aligha eldönthető, hogy Ralph Waldo Emerson önállóságról szóló, szelíden ünnepélyes szavai valaki mást igyekszenek-e meggyőzni, egy elképzelt olvasót, vagy inkább magát az írót szembesítik a személyesség eszményi követelményével.

Azt hiszem, keveseket determinált a sorsa táncművésszé olyannyira, mint téged.

Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Édesanyám születésétől süketnéma, apámat pedig már születésem idején megtámadta egy betegség, az akkor még gyógyíthatatlan agytumor, amitől gyakorlatilag fokozatosan megőrült. Anyám szinte egyedül küszködött halló, beszélő hatunkkal. Apámat hihetetlenül agresszívvá tette a rohamosan elhatalmasodó kór: kevés és nagyon fájdalmas, ijesztő emlékem maradt csak róla. Akkor rettegtem tőle, ma már egyfajta megértő szeretettel gondolok rá.

 
Egy alföldi kisvárosban, Törökszentmiklóson cseperedtél fel. Számít az most már valamit, hogy hol nőttél fel?



Persze. Apám hatéves koromban elment Magyarországról, és csak huszonöt év múltán jött vissza. Anyám nevelt fel. A nagyszülőkhöz, különösen a nagyapámhoz vonzódtam. Tágas és szabad gyerekkorom volt, és nem sok jel mutatott arra, hogy olyan ember lesz belőlem, aki órákat ül kéziratok, könyvek fölött. Jó, most sem vagyok egy tudós író, az aztán semmiképpen sem, szégyellnivalón sok a restanciám, viszont rendszeresen dolgozom.

A gyűjtő[1]

A piknik[2] című esszéjében Radnóti Sándor a „szeszélyes, az élvező, a hiperasszociatív és hiperemlékező” olvasót röviden a „zseniális olvasó” alakjában összegzi és idézi fel láttató erővel. E „típus” ősalakjának Walter Benjamint tekinti, s ugyanezen osztályba sorolja Roland Barthes-ot, Jorge Louis Borgest, Michel Foucault-t, Jacques Derridát.

Azt hihetnénk, a barátság a műalkotások létrejöttében, közhírré és közzétételében, az elkészült és megmutatott művek jelentésadásában, értelmezésében, a különböző opuszok újra- és újrafeltámasztásában, a siker és a kudarc elviselésében, egyszóval: a művek valódi életében rossz tanácsadó. Mi magunk bizonytalanok vagyunk ezt illetően, tulajdonképpen azt se nagyon tudjuk biztosan, igazából mi is az a barátság.