23.48. Jar étterem.

Lukasevics, egy kicsi, de stabil bank alelnöke, és Zelgyin, négy szupermarket tulajdonosa egy három személyre terített asztalnál ült. Az esztrád színpadon cigánykórus énekelt. Az asztal mellett dézsás nyírfa állt. Az asztalon csiszolt kristálypalack csillogott, vodkával, és lazac vöröslött.

A két barát részeg volt.

Csak az tudhatja (tudhatta a 80-as években), hogy a mozik, bútorboltok, lakóházak közül melyik épült eredetileg zsinagógának, aki behatóan ismeri a számtalan magyarországi zsidó közösség történetét. Aki tudja, hol volt akkora a hitközség, hogy már saját zsinagógával is büszkélkedhetett, hol pedig épp csak kicsiny imaszobában húzta meg magát, és hol gyülekeztek a kettő közti átmenetben, imaházban. Aki tudja, hogy a zsidóságnak hol létezett annyiféle irányzata, hogy péntek esténként egy időben több helyen is tartottak istentiszteletet.

A magyar parnasszus pacifikálásának kádári–aczéli műve annyira csípi a szemünket még ma is, hogy összefolynak előttünk a széttartó történetek. Mintha ez a pacifikálás egyjelentésű folyamat lett volna. Nem látjuk az alapvető hasonlóságoktól az alapvető különbségeket.

Lássuk!

„Söpörtem eleget, söpörjön most más is!” – mondta Déry Tibor élete egyik utolsó író-olvasó találkozóján a Budaörsi Kollégiumban, amikor a diákok számon kérték rajta a politikai aktivitást.

Amikor egy író teljes vagy részéletművéről kívánunk áttekintést adni, írásmódjáról beszélni, gyakran felmerül az igény arra, hogy frappánsan, azt a bizonyos szöget fején találva, egyetlen szóval jellemezzük, egy műfajba illesszük a szövegeit. Ám a kortárs orosz próza egyik legnépszerűbb írónőjének, Ljudmila Ulickajának írásait lehetetlen egy szóval jellemezni. Ugyanis családregényeire a kortárs, realista, misztikus, e világi, személyes és történelmi, férfias és nőies jelző egyszerre illik.

Egy zenészre felfigyelni kétféle módon lehet: 1. nem ismerjük, és zenéje (és/vagy szövege) néhány perc alatt, direkt és leplezetlen szándékkal vág pofon, illetve többszörös tudatos vagy akaratlan meghallgatás után lesz mienk a megtiszteltetés, hogy megszokhatjuk; 2. ismerjük a zenészt, és ugyanúgy, a fent leírt módon manipulál. Nick Cave esetében ebben is, abban is részem volt már, és emiatt eléggé neheztelek is rá. Nem vált be semmi. A zenei archívumba süllyesztés munkálatait újból és újból kénytelen vagyok félbeszakítani, zaklatott dolgai zaklatnak.

Már debütálása filozófushoz illőn illetlen: ön-fejű. Huszonkét éves, amikor a Gondolatok az eleven erők valódi becsléséről című – nyomtatásban csak három esztendővel később, 1749-ben megjelenő – írásával állást foglal egy régóta zajló, sokakat izgató vitában. Állást – de középütt, a perlekedő felek egyikének sem adva igazat. Mi tagadás, tárgyilag már a korabeli természettudomány is cáfolni tudja egynémely ötletét, amellyel túllépne matematikai-mechanikai és metafizikai-dinamikai világmagyarázat polémiáján (köztük magát az alapgondolatot is, holt és eleven erők distinkcióját).

Medgyessy Ferenc, mondják, amikor azzal kritizálta egy atyjafia az egyik lovas szobrát (talán a debreceni Kis lovast), hogy a ló tompora nem is olyan, így válaszolt néki: „Nem lú az, fiam, hanem szobor.”

Mészáros Mártával az a baj, hogy az ellenkezőjét mondja. Azt állítja filmjének hőséről, hogy Nagy Imre. Azért csinálta, úgymond, azt a filmet és azért kellett volna neki erre a magyar közkasszából több pénzt adni, hogy végre megtudjuk és pláne a fiatalok is megtudják, milyen a lú. Vagyis milyen volt Nagy Imre, és hogyan vált hőssé.

Hármas keretbe helyezi Mészáros Márta Nagy Imre mártíromságának történetét. A film a jelenben indul, két lány – a „fiatalok”, akiknek a rendező ajánlja munkáját – keresi fel egy csokor virággal az egykori miniszterelnök sírját. Nem ünnepi és hivatalos megemlékezők, nem is tanúk, hanem esetlegesen kiválasztott, mintegy „meglesett” civilek ők – ezt erősítik a home video stílusú képek –, akiknek gesztusa tökéletesen illik Nagy Imre alakjához és az 1956-os forradalom természetéhez. A következő keret a rendszerváltozást közvetlenül megelőző éveket idézi.

Mint minden kiskamaszon, 14-15 éves koromban rajtam is eluralkodott a gyűjtési szenvedély. Hogy miért éppen reprodukciókat tartalmazó anzixokat kezdtem gyűjteni, ma már nem tudom. Valószínűleg különös varázsuk volt az ötvenes évek közepén a külföldi képeslapoknak, az pedig még csak fokozta az egzotikumot – legalábbis számomra –, hogy ezek a reprók egy olyan világba engedtek betekinteni, amely itthon elérhetetlen volt. Kezdetben egyaránt helyet kapott a gyűjteményemben Michelangelo és Picasso, de érdeklődésem (minden külső hatás nélkül!) a kortárs festészet és szobrászat felé fordult.

Kádár Judit: Hol ismerkedtetek meg Török Sophie-val, azaz eredeti nevén Tanner Ilonával?

Koháry Sarolta: A budai tündérhegyi szanatóriumban, 1947 májusában. Neki hosszabb időre szóló beutalója volt oda, nekem csak egy pihenésszerű, kéthetes. Közös asztalnál ebédeltünk, és már mindnyájan ott ültünk… Hallottam, hogy ő itt van, mindenki mondta, de szóba senki nem állt vele. Egyszerre csak kicsapódott az ajtó, belépett, imbolyogva megállt, és a kezét tördelve mondott valamit. Senki nem felelt semmit – később se felelt senki –, csak leült.