Skip to main content

Kultúra

– történetek a pizsamazsebből –

Mézszínű az ég, örvendezett Heki. Már hajnalban kijött, hogy zavartalanul élvezze a napfelkeltét. Hanyatt feküdt egy törölközőn, és a hullámverést hallgatva egyszerre elfogta a szabadság érzete. A homoksávon sirályok kutattak partra vetett rák és kagyló után. Hekit egészen feldobta a napsütés és a sós tengeri szél.

ha csak az nem

se tétova pokol, se irigy mennyország, de álmomban már
megint üzengettek nekem, igaz, ezúttal magázódva és
kimérten; és persze hogy álságos minden, ami a múltból jőve
kiigazításra szorul – vagy a hiány dolgozik bennünk, vagy a
jelen. az azért nem annyira rossz, amikor valaki alkuszik az
emberért, még ha a túlélés bizonyos szempontból a legnagyobb
bűn is, hogy csak úgy virágzunk, aztán semmi. néha
kifejezetten tudom kedvelni az agyam, ámbár többnyire
cseppet sem.
 
csak hogy lásd, miről beszélek

Tóth Krisztina verseiről

Ha valaki Tóth Krisztina verseinek hatása alatt ír, nyilván (önmagukban) felületi dolgokat vesz át, képet, hangulatot, hangzást, ezek bizonyos együttállását, mint aki fénykép után fest, és nem bajlódik a perspektíva megszerkesztésével, a mélységgel. Érdekes, hogy egyes kritikusok is hasonlóan járnak el, amikor külön beszélnek nála formai jegyekről (sokallják őket1), vagy éppen tartalmi elemeket hangsúlyoznak2 – holott a Tóth Krisztina-féle versnek a forma nem külső tartozéka, hanem a szerves része, a jelentése nem a mondanivalóban, hanem az egészben van.

Farkas Terézia (18) és Gáspár Bettina (18) roma származású, a költészetre nyitott fiatal középiskolás lányok – míg környezetükben a kortársak nagy része csupán emlékkönyv-verseket másol, ők eredeti művekkel állnak elő. Hangonyról származnak, amely egy az ózdi kistérségben fekvő olyan községek közül, ahol jelentős a roma kisebbség aránya. Jelenleg mindketten a Dr. Ámbédkar Iskola növendékei Ózdon. Az intézmény kiemelt figyelmet fordít a hátrányos helyzetű fiatalok hátránykompenzációjára és a tehetséggondozásra.
Döme Zsuzsanna – osztályfőnök,
Fekete Norbert – magyartanár,

(1947. június 3. – 2003. június 30.)

Körülbelül húsz magyar nyelvű könyvet hoztam magammal Óceániába avval a homályos tudattal, hogy ha itt halok meg, akkor ezeket a könyveket senki nem fogja tudni itt elolvasni. Magukra lesznek hagyva, úgyhogy muszáj lesz a végrendeletemben gondoskodnom Róluk. Talán Sydney-ben, a legközelebbi magyarok lakta nagyobb erődítésben, a követségi könyvtárban, ha van ilyen, ott helyet kaphatnának...

Kurvaanyád!

Neordíts!

Nemordítok!

Kurvaanyád!

Indujjámábazmeg!

Neszopassábazmeg…

Indíccsáhülyepicsa, mondta a férfi, aki magából kikelve ordított, amikor bevágta magát a vezető melletti ülésre.

Egész jó volt ez a mélyhűtött pizza.

Egész jó. És a gyereknek is ízlett.

Tíz perc alatt megvan. Oszt kész egy vacsora.

A cikk a Beszélő friss számában olvasható.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon