Skip to main content

A szövetség vége

Vissza a főcikkhez →


Beszélő: Minek köszönhető, hogy éppen az SZDSZ kapott elsőként meghívást Horvátországba a függetlenség kikiáltása után?

Horváth Vilmos: Régebbi keletű, személyes kapcsolataink is közrejátszottak ebben. Olyan gesztusértékű látogatásnak szántuk, amelyen kifejezhetjük szolidaritásunkat egy, az önrendelkezését most már gyakorlatban is megvalósítani kívánó állammal szemben.

Beszélő: Hogyan fogadtak benneteket? Elvégre az ellenzék és az SZDSZ tiltakozott a múlt évi fegyverszállítás ellen…

H. V.: Csupán egyetlenegy mondattal utalt erre egyik tárgyalópartnerünk arról beszélt, hogy kevés a fegyverük, „még jó, hogy a magyar kormány annak idején megértett minket”. Nem tudom, tudtak-e róla egyáltalán, hogy mi annak idején elleneztük a fegyverszállítást. Egyébként ezt a mi belpolitikai ügyünknek tekintették.

Beszélő: Szó volt konkrét segítségnyújtásról?

H. V.: Tulajdonképpen katonai segítséget várnak – valahonnan. A szerb szabadcsapatokkal még csak-csak elboldogulnának, de a szövetségi hadsereggel nem. Egyértelműen a külföldben, Európában bíznak, abban, hogy ha független országnak tekintik őket, akkor a nemzetközi jog szerint is külföldi támadásnak tekintik a Horvátország elleni intervenciót. Nagyon sok reményt fűznek az európai rendfenntartó erőkhöz is.

Beszélő: A diplomáciai elismerést „nem kérték számon”?

H. V.: Azt hiszem, tisztában vannak vele, hogy a magyar kormány kényes helyzetben van, s talán azt is belátták, hogy az ellenzéknek is borzasztó nehéz bármit cselekedni. A magyar kormánynak talán a nemzetközi közvéleményt kellene sürgetnie.

Beszélő: Milyen elképzeléseket hallottatok a horvát jövőről?

H. V.: A horvát politikát most három tényező határozza meg. Az egyik: a népszavazáson a lakosság 94 százaléka szavazott a függetlenségre; a második Horvátország jelenlegi határai történelmileg alakultak ki, tehát megváltoztathatatlanok; a harmadik: a főként a szerb szabadcsapatok által elkövetett kegyetlenkedések és a véres polgárháború nyomán most már a horvát nép nem tud semmiféle államszövetséget, se föderációt, se konföderációt elképzelni a szerbekkel.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon