Litván György

Vissza a főcikkhez →

Miközben mindnyájan öregszünk, az SZDSZ, szerencsére, fiatalodik. Mind kevesebben vagyunk itt, akiknek a magyar forradalom személyes, felnőtt fejjel megélt élménye. Mécs Imrével felidézhetnénk az október 22-i lázas hangulatú műegyetemi gyűlést, ahol a nevezetes 16 pont született, Kende Péterrel a 23-i délutáni Kossuth teret, ahol először mondta ki, hogy ez bizony forradalom, Eörsi Pistával pedig az esti Múzeum körutat, ahol az ő kiáltásából tudtam meg, hogy az ÁVH tüzet nyitott a rádiónál a tömegre.

Van azonban ’56-nak olyan vonatkozása is, amely kortól, korosztálytól függetlenül valamennyiünket érint, s ez az SZDSZ és 1956 kölcsönös viszonya s e viszony története (amibe természetesen a párt előzményei, a demokratikus ellenzék s a Hálózat is beletartoznak).

A többi pártnak is megvan persze a maga ’56-ja, a maga sajátos viszonya a forradalomhoz (még az MSZP-nek is meglenne, ha kissé többet foglalkozna a saját múltjával), a mi pártunkét azonban elég különlegesnek, szinte sorsszerűnek érzem. Az SZDSZ ugyanis különösen sokat kapott ’56-tól, de elmondható, hogy sokat tett is érte.

Három állítást szeretnék itt megkockáztatni, s ha részletesen bizonyítani nem is, legalább illusztrálni.

Az első: Az SZDSZ ’56 révén, ’56 el- és befogadásával lett kicsiny, újbalos értelmiségi csoportból politikai mozgalommá és nemzeti párttá. A demokratikus ellenzék a hetvenes évek végén megértette (Kis János későbbi megfogalmazása szerint): „Magyarországon 1956-ban demokratikus forradalom zajlott, a forradalmat vérbe fojtották, s leverésének és a rákövetkező megtorlásnak a körülményei kijelölték a rezsim fejlődőképességének határait.” S ebből megértette azt is, hogy a Kádár-rendszert megingatni és leváltani csak ’56 nemzeti-demokratikus platformján lehet.

Ennek az azonosulási folyamatnak a főbb állomásai, jelzésszerűen: 1981: a Bibó-emlékkönyv (Donáth Ferenc és az ellenzék vállalkozása); 1983: Mécs Imre 50. születésnapján Kis János, Magyar Bálint, Rajk Laci, Kőszeg megjelenése az ’56-osok között; 1985: a monori tanácskozás; 1986: a közös ’56-os konferencia Eörsi-nél; 1988: nyilvános, teljes azonosulás ’56 és a kivégzettek ügyével.

A társadalom számára kiderült: ’56 nem néhány tucat mániákus „veterán” rögeszméje – eszméjét a rendszer legkeményebb ellenzéke is magáévá teszi. Ebből adódik a második állítás: az SZDSZ-nek oroszlánrésze volt abban a folyamatban, mely ’56-ot visszahozta a feledésből. A hallgatás és a hazugság negyedszázados falát – itthon – a Beszélő, a Hírmondó és néhány más szamizdatkiadvány törte át, már 1982-től kezdve (Pákh Tibor-interjú, Bali Sándor-nekrológ). 1983-ban Kőszeg vezércikke a Nagy Imre-per 25. évfordulóján, a kivégzettek életrajza és egy elemzés: „Kirakatper – zárt ajtók mögött.” A későbbi években a munkástanácsi és más perek dokumentumainak közlése, további „non-person-ök” feltámasztása. 1985-ben az egész ellenzék ’56-os szellemű, széles nemzeti egységének kezdeményezése (ami – Monor után – nem a demokratikus ellenzék hibájából hiúsult meg), 1986-ban a forradalom első hazai kollektív elemzése a 30. évfordulón. 1988 júniusában és októberében az ellenzék nagy utcai demonstrációkon adja hírül 1956 feltámadását.

Végül a harmadik állítás: 1956 sokszínű, sokrétű megmozdulás volt, amelyre joggal hivatkozhatnak egymástól eltérő irányzatok és pártok, de egyik leglényegibb vonása talán mégis hozzánk áll legközelebb. ’56 legmerészebb célkitűzése ugyanis túlmutatott az emberi és politikai szabadságjogok, a demokrácia és a nemzeti függetlenség megvalósításán. Marxnak a Párizsi Kommünre vonatkozó szavait tudom alkalmazni rá: „eget ostromló forradalom” volt, azaz olyan társadalmat kívánt megvalósítani, amilyet még soha, sehol sem sikerült, amely felhasználja a történelem és a megelőző társadalomjobbító kísérletek összes pozitív és negatív tapasztalatait, s amelyben a nemzeti függetlenség és a politikai szabadság mellett érvényesülnek a társadalmi igazságosság szocialisztikus szempontjai is, a pluralista parlamenti rendszer pedig kiegészül a közvetlen demokrácia alulról épülő szerveivel.

Illúzió volt? Ebben a formában bizonyára igen. Azóta valamivel szerényebbek lettünk, de az SZDSZ programjában kezdettől ott áll a kettős jelszó: szabadság és szolidaritás! Akik itt vagyunk, azért vagyunk itt, mert ennek megvalósítási útjait-módjait keressük már régen, s ahogy magunkat ismerem, ezt fogjuk keresni halálunkig.

(Elhangzott az SZDSZ küldöttgyűlésén, 1994. október 22-én.)

• Belföld