Vissza a főcikkhez →

A Time International 1991. november 4-i száma szerint az elmúlt húsz évben az Egyesült Államokban körülbelül 140 ezer, Svédországban 32 ezer, Hollandiában 18 ezer, (Nyugat-) Németországban 15 ezer, Dániában 11 ezer külföldön született gyereket fogadtak örökbe. A gyerekek legnagyobb számban Dél-Koreából érkeztek, de időközben a kormányzat az ország nemzetközi hírnevére való tekintettel drasztikusan csökkentette az örökbeadást. Mostanában Kolumbia a legnagyobb „szállító”, évente 3800 gyerekkel. Őket követi Brazília, Chile, Guatemala, India, Peru, a Fülöp-szigetek, Sri Lanka és Thaiföld.

A legtöbb gyerek leinformálható kormányzati vagy egyházi szervezeteken keresztül kerül új otthonába, de virágzik a szürke- és a feketepiac is. A Fülöp-szigeteken állítólag 40 dollárért. El Salvadorban 65 dollárért volt kapható egy csecsemő 1991-ben.

Az örökbefogadást intéző ügyvédek általában 5-10 ezer dollárt kapnak. Ebből körülbelül 200 dollár a (vér szerinti) anyáé, ez sok esetben megközelíti az országra jellemző éves átlagkeresetet. A szegény országok egyre több korlátozó intézkedést hoznak az iparosodott Nyugat „kizsákmányolása” ellen. Koreából például már csak a beteg vagy sérült gyerekeket lehet külföldre örökbe adni. Máshol is egyre erősebben követelik, hogy a pénzt ne a szegény családok szétválasztására, hanem inkább összetartására költsék.

A viszonylagos „gyerekhiány” Nyugaton a hatásos fogamzásgátlás mellett annak is köszönhető, hogy a társadalmi normák változásával az egyedülálló nők sem akarnak megszabadulni gyereküktől.

A más országokból történő adoptálás gyakorlata a második világháború után kezdődött, mikor rengeteg német és japán árvát vittek az Egyesült Államokba. Újabb lökést adott ennek a folyamatnak a koreai és a vietnami háború, mikor a katonáktól származó gyerekeket vitték át az Államokba.

Amerikában az ügyintézés körülbelül egy évig tart. A reménybeli szülőknek a kormányzati szervektől először egy előzetes engedélyt kell szerezniük, és több hatóság előtt bizonyítaniuk kell, hogy minden szempontból megfelelnek az örökbefogadás követelményeinek. (Előzetes engedély nélkül is hazavihetnek külföldről egy gyereket, de ekkor nem szülőnek, csak nevelőszülőnek számítanak, és a gyerek későbbi állampolgársága is kérdéses.) Ha minden engedély megvan, a szülők elutaznak a „küldő” országba, ahol az ottani viszonyoktól függően két hét és hat hónap közötti időt kell eltölteniük ahhoz, hogy végül megkaphassák a csecsemőt. Mindent összevetve a költségek 5-20 ezer dollár között mozognak.

Több örökbefogadásra specializálódott szervezet azt javasolja, hogy a szülők olyan országból válasszanak gyereket, amely felé valamilyen elkötelezettséget, vonzalmat éreznek. Így, ha a gyerek nagyobb lesz, közösen kereshetik fel születése helyét.

A „küldő” országokban fel-feltámad a gyanú, hogy sokan csak átültethető szerveikért keresnek gyerekeket a távoli kultúrákból. Ugyanakkor egyedül Kínában több mint egymillió gyereket hagynak el évente szüleik, többségében lányokat. „Van, aki azt mondja, hogy kiemeljük a gyerekeket a kultúrájukból. De egy árvaházban semmilyen kultúra nincs, csak a túlélésért folytatott kegyetlen küzdelem” – fogalmazta meg egy örökbe fogadó szülő.

Az éledő rasszizmus miatt az örökbe fogadott színes bőrű gyereknek nem mindig könnyű a helyzete új, gazdagabb hazájában. A skinheadek egyszerűen idegennek nézik őket.

Hosszú távon az a cél, hogy megváltozzanak az örökbefogadást szükségessé tévő körülmények. Ám addig is rengeteg gyerek életét jobbá teszi, ha más országokban szülőre talál – mondja egy közvetítő iroda vezetője.

• Belföld