Skip to main content

Kik azok az újságírók…

Vissza a főcikkhez →


Azt nyilatkoztad a 168 órának, hogy az újságíró-társadalom azért húz inkább az ellenzékhez, mert a részben jogelődnek tekinthető demokratikus ellenzék szamizdat kiadványaiban sok újságíró publikált álnéven, s így már akkor szoros kapcsolat jött létre. Kikre gondoltál?

– Azért vagyok földúlva ettől a kérdéstől, mert tudniillik én ezt nem bűnként mondtam. Ez nem bűn, ez tény. Vannak tények. Bizonyos emberi kötődések politikától, mindentől függetlenül megvannak.

Engem kizárólag a tények érdekelnek. Mely újságírók publikáltak álnéven a szamizdatban?

– Engedd meg, hogy én neveket ne mondjak, de nagyon jól tudom, hogy ez az egész jelenség létezik. Persze alapvetően a változás iránt elkötelezett emberekről van szó, tehát nagyon helytelen úgy beállítani, mintha ezt ledorongoló jelzőként alkalmaztam volna. Vannak emberi szimpátiák. Hadd mondjam el, hogy a 168 órával nekem már volt több afférom. A kormánypárt számtalan képviselője nem hajlandó nekik nyilatkozni. Én ezzel nem így vagyok, és azért nem, mert vannak emberi kötődéseim. Rádai Eszter annak idején, a kritikus időszakban lehetőséget adott nekem a megnyilatkozásra. Én ezt nem felejtem el, és ha a Rádai Eszter megkér, akkor én a 168 órának nyilatkozom. És valahol itt kezdődnek ezek az összefonódások.

Kapcsolatok természetesen vannak, de Zay László kivételével, akinek egy írása egyszer megjelent a Beszélőben álnéven, egyetlen akkor aktív újságíró sem publikált a szamizdatban. Ez a hamarosan megjelenő Beszélő összkiadásnak az álneveket feloldó névmutatójából is világosan ki fog derülni.

– Nem tudom. Nekem a Beszélő az első számtól kezdve megvan. Én annak idején az egyes szerzők cikkeit nem nagyon tudtam azonosítani. De az tény, hogy nagyon jó kapcsolat alakult ki, és nagyon ügyesen beépült ez a szamizdat-társaság a legális média-rendszerbe.

Itt van egy kis időbeli csúsztatás. A szamizdatnak, noha még ’89-ben is létezett, 1988 végéig volt igazán jelentősége. Addig a szamizdatosok be se tehették a lábukat a legális nyilvánosságba. Magyarán: ki voltak onnan tiltva.

– Nem, nem, ez valószínűleg hamarabb létrejött. Nem tudok én ezzel kapcsolatban tényeket mondani, de én első pillanattól részt vettem az ellenzéki mozgalmakban, amikor az újra-pártosodás megkezdődött, és kétségtelen, hogy abban az időben, bár ez egy későbbi időpont valóban, ez valahol ’89, ’90 táján volt, amikor elég látványosan sikerült az SZDSZ, Fidesz bizonyos köreinek nagyon jó kapcsolatot kiépítenünk a sajtóval. Nekem az volt a véleményem, hogy egy ilyen kapcsolatrendszer nem épül ki egyik napról a másikra, ennek régebbi keletűnek kellett lennie. Persze ez abból adódott, hogy az SZDSZ-nek volt egy írástudó rétege, amelyiknek eleve emberi kapcsolatai lehetnek a hasonlóképp írástudókkal. Ez hiányzott például a kisgazdapártból, mert azon az egy nyomorult Ómolnár Miklóson kívül nekünk írástudó emberünk nem nagyon volt.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon