Az időközi választásokon aratott republikánus győzelemnek sok implikációja van. Talán a legfontosabb (és eddig ezt vették legkevésbé fontolóra), hogy alkalmat nyújt a hidegháború utáni amerikai külpolitika újragondolására, ami feltétlenül szükséges is lenne. Kevesen adnának jó osztályzatot a Clinton-adminisztrációnak azért, ahogy a hidegháború utáni nemzetközi rendszert kezelte.
Történjék bármi, a statisztikák szerint a szex az orosz ember életében továbbra is ugyanolyan előkelő helyet foglal el, mint a hiperinfláció vagy épp a szervezett bűnözés elleni harc, s a csecsen főváros vagy netán az osztankinói tévétorony ostroma csak időlegesen tudja elhomályosítani az afféle híreket, hogy például Zsirinovszkij egyfolytában akár tizenkét órán keresztül képes munkálkodni egy meztelen női testen.
Egyik könyvében meglehetősen sötét képet festett új hazája XX. századi történelméről. Bürokratizálódás, eltömegesedés, uniformizálódás, megállíthatatlan anyagi és szellemi infláció. Mit szóltak ehhez odakint?
Nem szóltak különösebben semmit. De ha túl nagy lett volna a hírverés, akkor gyanút fogtam volna.
Miért?
Nézze, Amerikában van három nagy tévétársaság, egyenként hetvenmillió nézővel. Akkor kerül az ember reflektorfénybe, ha pár percre bejut valamelyik műsorba. De ilyen meghívót csak az kap, akinek a könyve nagy port ver fel.
„Az Észak-Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban 1927. június 7-én egy J. E. Bringham nevű déligyümölcs-kereskedőnek sikerült, hogy ne a kalapáccsal a szöget, hanem a szöggel a kalapácsot verje be a gyümölcsösládákba.”
(Örkény István: Istenkísértés)
Ha mész az utcán, számtalan szebbnél szebb élmény ér. Megállít egy mosópor, egy üdítőital, change money, átrendezi a gondolataidat egy kirakat, odakiabál egy zoknikereskedő, egy rikkancs, befordulsz a sarkon, és leszólít egy kétméteres arcú politikus, a cemendék egyre szótlanabbak.
A franciák tisztességgel megemlékeztek a Dreyfus-per 100. évfordulójáról. Jó lelkiismerettel jobbára azon jeles tollforgatókról, akik ügyet csináltak az ártatlanul elítélt kapitány esetéből, akinek azonban nem győzik a szemére hányni, hogy milyen jelentéktelen – mondhatni mellékes – szereplője volt saját ügyének, ami nem is lett volna olyan nagy ügy, ha az ártatlanul deportált véletlenül nem zsidó, és az antiszemita-ultranacionalista sajtó nem rajta próbálja ki először farkasfogait.
Újságért ballagtam a kis házakból álló, csendes negyedben, melyet napközben magára hagy a dolgozó nép, a ragyogó nyárutó meg szelíden elnézte a választások előtti rossz hangulatomat. A derékszögben összefutó útkereszteződések minden sarkán betonoszlop áll; eredeti rendeltetése szerint a villamosvezetéket tartja, az utóbbi öt évben főként plakátragasztásra használatos; olyan, mint az útelágazásnál álló kereszt, mint valami világítótorony, kutyák és emberek számára szolgáló fontos információk leadóállomása. Az oszlopra ragasztott választási plakát túlélte az 1992.
Húzd meg – ereszd meg
A restrikciós gazdaságpolitikát bíráló hazai szerzők közül a legszínvonalasabb kritika Antal László nevéhez fűződik. Antal 1985-ben megjelent könyvében bevezette a restrikciós spirál fogalmát.
A nyilvánosság előtt érvelő ember számára a legkellemetlenebb, ha véleménye nem tér el sarkosan vitafeleiétől. Bármennyire fontosnak is tartja mondanivalóját, a nézeteltérés keskeny szöge azt a benyomást keltheti, hogy fölösleges volt szót emelnie. Ha ráadásul az a vélemény, amelytől az övé különbözik, bevett – netán egyenesen közhely –, akkor a felszólamlása vagy izgágáskodásnak tetszik majd, vagy puszta banalitásnak.
A másság gyakorlati kiküszöbölésének manapság Kelet-Európában és a harmadik világ más részein „etnikai tisztogatás” a bevett terminus technicusa; jó, hogy végre van egy eszmetörténetileg lenini–sztálini eredetű szakkifejezésünk, amely szinonimája lehet az Endlösungnak.
A posztfasiszta nacionalizmus – amely nem hódítani akar, és nem asszimilálni: nincsenek ilyen nagy céljai – a demokratikus „nemzeti önrendelkezési” elv extrapolációja: szerinte mindenféle politikai közösség (állam) földrajzi és jogi határai között csak egyféle etnikumnak van helye.
„Ausztria igent mond Európára június 12-én.” „Ki, ha mi nem!” „Kedvünk támadt Bécsre, kedvünk támadt Európára.” „Európához tartozni, osztráknak maradni.” Ausztria nehéz záróvizsga előtt áll.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét