A fényképeskönyv, amiről az alábbiakban szót szeretnék ejteni, tavasszal akadt kezembe egy londoni könyvesboltban, nem sokkal megjelenése után, viszont sokkal az után, hogy átmenetileg ebbe a városba kerültem.
A Bárka Színház előadását, John Webster, Shakespeare-kortárs angol író Amalfi hercegnő című drámájának megjelenítését olyan tényező uralja, amiről azt gondolhatnánk, nem is csak feltétele az igazi színháznak, hanem egyenesen a lényege: az esetlegesség.
A tudományos kérdések jó esetben személyes indíttatásúak. (Rossz esetben is, de ez más lapra tartozik.) Az én kérdéseim 1984-ből kelteződnek. Akkoriból három, a témához kapcsolódó emlékem maradt.
A Szépművészeti Múzeum grafikai kiállításán Salvador Dalí képéről eltűnt egy táncosnő. A cím hármat mond, mi csak kettőt látunk. Jó lesz résen lenni. Megzavarodott kiállításlátogatók keringenek, előrehajolnak és felegyenesednek, mint a csipegető galambok, elveszett részeket keresnek, keletkezőben lévő apróságokat próbálnak tetten érni a múzeum készletéből eléjük szórt csemegén. Meglepett kiáltások, elfojtott kuncogás. Hol vannak innen a lólábak? Tizenkét tárlóval odébb, Leonardo vázlatán.
„…a science fiction dinamikus ereje olyan energia, amelyet az ember most megpróbál felhasználni mind a béke, mind a háború érdekében. A világ legjobb műszaki iskolájában, a Massachusetts állambeli Technológiai Intézetben a science fiction oktatása folyik. A Pentagonban a »Buck Rogers Hivatal« azt tanulmányozza, hogyan lehetne fegyvereket létrehozni a science fiction ötleteiből. A science fiction híveinek egyik kongresszusán, ahol hat Nobel-díjas és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia.
A hasonlat akár André Bretontól is származhatna, hiszen a szürrealista költő A szabad társulás című versének ilyen és ehhez hasonló soraira emlékezteti az olvasót: „Asszonyom nyaka hántolatlan árpa.” Valljuk be, ha a költői kép feladata bizonyos elméletek szerint a feszültség felkeltése, akkor a bibliai „elefántcsonttornyos” hasonlat semmivel sem kevésbé kelti a feszültséget, mint a Breton-féle „szabad társulás”.
Az „elefántcsonttorony” kifejezés tehát a Bibliából származik, annak is az Énekek éneke című könyvéből.
május 16., kedd
Uram!
Éjszaka beszélgetek a Hanggal. Még soha nem mertem megszólítani. Attól tartottam, hogy a szöveg, ami belőle árad – szüntelenül, kikapcsolhatatlanul árad –, következésképp tehát a válasza is a nyelvi automatizmus valami öngerjesztő, öntúráztató mellékterméke és salakanyaga.
Nem hang, hanem zaj. Zaj.
Este az Intercityn megint beszélgetni próbálok vele, de a Hang csak annyit mond: ne beszélgess a Hanggal! Vagy ez már egy második Hang volt? Uraim!
(A levél kezdete)
Ez egy levél. A keltezés: kelt Budapest, bár nemcsak ez a színhely, nemcsak ez a díszlet. 2000 – ez az az év.
(Az első levélrészlet)
Talán arról, hogy miért is írok neked. Meg arról, hogy miért lesz annyira csapongó, széttartó levél ez. S hogy a kézbesítést miért bízom a véletlenre.
A válaszokat inkább rád bízom. Talán egyértelmű lesz.
(Én úgy vagyok a városommal…)
Először is a legelső érzésről írok, ami hozzád kapcsolódott.
Március 21.
És a hajó megy
Költészet Világnapja, hajózás a Dunán. Kb. ötven (száz! kétszáz! háromezer!) költő a hajó fedélzetén, elég valószínűtlen.
Az egy héttel ezelőtt vásárolt új cipőm van rajtam, rettenetesen töri a lábam. (Fáj, de megéri.) A táskámban egy tartalék cipő, arra az esetre, ha feladnám. A huszadik felolvasás után arra gondolok, hogy inkább egy békatalpat kellett volna bekészítenem, egyre többen szivárognak a büfé felé.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét