1968. augusztus vége felé Pozsony mellett forgatta az Üzlet a korzón rendezőjeként akkor már Oscar-díjas Jan Kadar hollywoodi produkcióban a Zilahy-regény, a Valamit visz a víz moziadaptációját.
A múltkor talán kopottabbnak mutattam a kortárs művészet svédországi tükörének foncsorát, mint amennyire az illő lett volna, de mit lehet tenni, ha arrafelé tényleg nemigen történik semmi. Ami aktuális és valódi, az már régen ott van, és régen ugyanúgy van ott, mint most, és jól is van ott. Stockholm hatvanas években épült üzleti negyedét leszámítva az embernek mindenütt, az egész országban az az érzése, hogy minden jó helyen van, a helyén van, s ott is marad.
Jim Jarmusch nevét csak a legfrissebb lexikonok tartalmazzák, a néhány évvel ezelőttiek még nem tudnak róla. Találomra belenézek az új, a nálunk nagyon új Cambridge Enciklopédiába, mely nyilván angolszászcentrikus, már származása okán is. Persze, hogy nincs benne. Jarmuscht nem lexikonokban kell keresni.
Hanem a magyar tévében. A hazai mozinéző annak idején szerencsés csillagzat alatt találkozott vele: elsötétült a kép, és Bálint Eszter jelent meg rajta, New York valamelyik lepusztult, szemetes, néptelen utcáján haladt, fekete kabátban, bőröndöt cipelve ment valamerre.
Az új képeiden a középre helyezett kemény építészeti formák nagyon emlékeztetnek azokra, amiket a hetvenes évek elején csináltál. Ezek az elemek, a különös feszesség és az építészeti gondolat időről időre visszatér a munkáidban. Egy valaha volt motívum annyira fontos neked, hogy féltékenyen őrzöd, jelezvén ezzel a magad és a világ számára, hogy egy találmányt, egy jelet állandóan továbbviszel? Vagy valamilyen megújulást és megerősítési kapsz ebből?
Harminc év szakmai munka után az ember már nem nagyon fél attól, hogy önmagát vagy a saját karakterét el tudja veszíteni.
A Szárnyas fejvadász tőrülmetszett, echt hollywoodi film. Ezúttal a folytatás – a de kezdetű ellentétes mondat – elmarad, nem lesz visszavétel vagy elegáns paradoxon. Sehol másutt nem tudnak ilyet csinálni, európai rendező még zabolátlan részegségében sem álmodik ekkora látványosságot. Örül, ha be tudja fejezni a filmjét, azt az olcsó kis fekete-fehéret, legyen a címe Túlélők, és örüljön, ha túléli (mifelénk A dolgok állása már csak ilyen – mondta volt Wim Wenders). Persze az álomgyár sem egy leányálom, erről meg Ridley Scott tudna mesélni.
Azt nyilatkozta a jó múltkorjában egy magyar író – nem idézem pontosan, de remélhetőleg a lényegét –, hogy a magyar irodalom egyik rákfenéje a másodvonal hiánya. Hogy, úgymond, vannak a nagyok, már-már zsenik, aki viszont nem nagy, az senki. Nincs jó középmezőny, nincsenek kisebb, de nem rossz írók; csak élmezőny és resztli van.
Mondhatnánk, hogy ez nem így van, hozhatnánk tucatjával a példákat, sorolhatnánk a szociológiai, történeti, esztétikai érveket, ám inkább ízlelgessük csak a következő mondatokat: „X. regénye másodvonalbeli.” Vagy: „Y.
Amikor szombaton délelőtt beléptem ebbe a fantasztikus térbe, az 1920-as években, a mérnök-művész Fleurovics és Borderovszkij, a művész-konstruktőr műhelyében éreztem magam. Ezt az érzésemet erősítették további asszociációim is. Mondrian négyzeteit, Rodcsenko függő konstrukcióit, Malevics párhuzamos síkjait véltem felfedezni. De aztán eszembe jutott, hogy ebben a teremben, ahol most Clement gépei festenek, nemrégiben Lois Viktor konstrukciói zenéltek.
A svasztika egyike a legelterjedtebb és legősibb szimbólumoknak. Megtaláljuk Távol-Kelettől Közép-Amerikáig Mongólián, Indián és Észak-Európán át. De ismerték a kelták, etruszkok és az ókori görögök is. Gazdag és pozitív a jelentéstartalma, számos civilizáció legfőbb jelként használta.
A svasztika hangsúlyosan egy középpont körüli rotációs mozgást jelöl, egy mozdulatlan mag, a megnyilatkozó világ pólusa körüli forgást. Az egyetemes ciklusok ismétlődésének, az energiaáramlatoknak, a Princípium (a legfőbb lény) megnyilvánulásának szimbóluma.
A Fogsorjavítást már tizennyolc évvel (egy visszaérettségivel) ezelőtt Fogcsorjavításnak olvastam a Mártírok útján, helyesebben a Mártírok útjára kiszögellő Kapás utca sarkán (a Kapás utcában azért könnyen elbizonytalanodnék), naponta villamosoztam le a Széna tértől a Margit hídig, naponta szökdöshetett emígy jobbról a szemembe a Fogcsorjavításos tábla, mindannyiszor megörültem neki, akkoriban szinte kizárólag az ilyesféle vad poézis tartotta bennem a lelket, egy párban a vaksors meg a vadvéletlen, az e világba ripsz-ropsz be-bevicsorgató túlvilágias viccesség.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét