Skip to main content

Kultúra

Kálmán C. György: „Naturalizmus rokokó tánczenére”

Könyvek négyszemközt


Mondjuk, Petőfi Sándor fényes karriert fut be mint vándorszínész, és leszerződik a Nemzeti Színházhoz. A dicsőséges és győztes 1848-as forradalom után Arany János lapszerkesztő lesz, maradék idejében az Akadémiának és szerelmi lírájának él. Vörösmartyt fiatalon elüti a hajókötél, Kölcsey aratáskor a jég alá hal. Vagy, mondjuk, a Martinovics Ignác vezette népmozgalom (mert, mondjuk, az lett volna) teljes sikerrel jár, Petrovics Sándor a hazai nemzetiségi színjátszás élharcosa, Arany körjegyző, a többi fent említett nevét nem is ismerjük.

Havas Fanny: „Az élet mindenkit pofán vág, kicselez minden koncepciót”

Ascher Tamással beszélget Havas Fanny


Megnéztem az Új lakást, nagyon keserű előadás, egyetlen szereplőjével se tudtam együttérezni.

Hiszen ez a természetes, ez a minimum, amit egy előadásból ki kell küszködni; hogy senkinek ne legyen maximális igazsága. Ebben a darabban kásahegyeket kellett átrágni ehhez, mert néhány jelenetet kissé formálisan fűzött, varrogatott egymás mellé Goldoni. Talán nem is ezt a művét választottam volna, ha nem tudom, hogy a színház műsorszerkezetének vagy a színészeknek épp ilyesmire van szüksége.


ifj. Bagossy László: „…túlfűtött és élettelen színház lett a teátrum mundiból…”

Balassa Péterrel beszélget ifj. Bagossy László


Egy jó esztéta általában mindenbe beleüti az orrát, ezért, noha főként irodalommal foglalkozol, most arra kérlek, beszélgessünk a színházzal való kapcsolatodról.


Apám dramaturg volt az Operaházban az ötvenes években, amikor a futballválogatott mellett az Operaház volt a másik, aranykorát élő intézmény. Voltak ilyen érdekes rezervátumok a Rákosi-korszakban, és az Operaháznak ez különben is tradíciója volt, az előző rendszerekben is rezervátum volt. Most már nem az. Most már elmondhatatlan állapotban van.

Tar Sándor: Rossz dal

Tárca


Egy javítóműhelyben mindenkinek megvan a maga feladata, kinek ez, kinek az, az egyik lakatos, a másik villanyszerelő, a harmadik hegesztő vagy kőműves vagy valami máshoz ért, és így tovább. Így mesélte Tót a feleségének már vagy századszor a konyhában, mert azonkívül csak egy szoba volt még a lakásban, és egy fürdőszoba vécével. A feleségét ez már régen nem érdekelte, valamit melegített a gázon, és halálosan unta az egészet. És mi a fene volt a te feladatod, kérdezte egyszer a sovány, korán meghajlott asszony, hogy olyan könnyen elküldték, mindjárt az elején.

Bori Erzsébet: Perújrafelvétel


Az elegáns, csukott autó lebegni látszik a ragyogó fényben, sugarak káprázata a vízen, árnyak játéka az erdei úton, a kocsi álomszerű lassúsággal közeledik, clair-obscur pompája füröszti a benne ülő, finom gyapjúholmiba öltözött, gyönyörű fiatalurakat és a kocsi padlóján a halott kisfiú alvadt vértől csomós haját.

Tom Kalin szép filmje szenzációs bűnesetre épül: 1924-ben két fiatalember elrabolt és megölt egy kisfiút.


Hajdu István: Piciny, mérges apokaliptikusok


Ha hihetünk bizonyos jóslatoknak, 2000-ben vagy akörül vége lesz a világnak. Az apokalipszis eljövetelére persze nemcsak a jövendőmondók, a mindenféle augurok és egyebek figyelmeztetnek bennünket, hanem a jó kis gumimacik meg maga Balu kapitány is, de elsősorban és mindenekfelett a G. I.

Bán Zoltán András: Az utolsó jugoszláv emlékezete

(Az Ex Symposion Danilo Kis-emlékszáma, 1993. 3–4. szám)


Első élményünk a bámulaté. Mert valóban kápráztató az az anyag, melyet a megújuló folyóirat szerkesztői több jugoszláviai nemzedék halványáról, „az utolsó bohém”-ről, az örökké cigarettázó, szüntelen lobogásban élő balkáni charmeurről, vagyis Daniio Kisről egybegyűjtöttek. Bámul legelőször a szem: az író hagyatékából közölt többtucatnyi fénykép legalább annyi lényegeset árul el személyiségéről, mindenkit rabul ejtő hatásának titkáról, mint a novellák vagy a visszaemlékezések, elemzések.

Radics Viktória: Nézd, milyen nyomorult kis pokolgép az ember!

Stevan Tontic szarajevói költővel beszélget Radics Viktória


A délszláv háború tűzfészkéből jött, tíz hónapon át szinte minden órában meghalhatott volna, és azokkal, akik ott maradtak, ez most is megtörténhet bármikor. Faggatni, „kikérdezni” azt, aki ilyen súlyos tapasztalatokat és szenvedést hordoz magában, nemcsak hogy nem illő, de nem is emberséges; olyan, mintha kíváncsi szemmel kémlelnénk egy tragédiát.

Két délutánt és két estét töltöltünk el együtt Budapesten, hosszú beszélgetésekben. Stevan átutazóban volt Berlin felé – valami ösztöndíj után nézni –, első ízben Magyarországon.


Tandori Dezső: „…a lemondás térdei elé…” (Szép Ernő)

Tárca


Nekem Figaro jut eszembe, aki Le Monde, vagy Belmondo, aki mint Greg, a kerékpáros, Lemond. Vagy az a meglepő tanács, hogy gondoljak kicsit többet a Mari Nénire, ő akarná élvezni a jó megfelelő mai itteni írást, ahogy a módija, tegyek engedményt. Már nem érdemes, arra a kevés időre, amit hátra szeretnék, még át hátig. Csak hát ezek léhedelmes kijelentések, léhák tehát, mert épp elegen haltak meg – Szpéró, Samu, Poszi, Pipi Néni etc. – a kezemben, hogy tudjam: minden halál…

Nem könnyű e csatornaátkelés.

Viszont hogy túl sokat tudnék? Semmit.




Kálmán C. György: Jönnek a bolgárok

Könyvek négyszemközt


Példaképünk: az élenjáró amerikai posztmodern.

Hová is lennénk a posztmodern esszéírás megtermékenyítő iránymutatása nélkül? Feladatunk, hogy mielőbb meghonosítsuk és a konkrét magyar viszonyokra alkalmazzuk mindazt a kultúrkincset, amelyet a haladó posztmodern irodalom-, művészet- és társadalomtudományok elmaradott régiónk számára kínálnak.

Viccen kívül: szelíd nyomás nehezedik a művelt Nyugathoz csatlakozni óhajtó közép- és kelet-európai szellemi életre, hogy rendezné át szekértáborait, kapcsolódna bele a posztmodern diskurzusba.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon