A Sade márkival az idei filmszemle legjellemzőbb és legbecsületesebb filmjét mutattad be. Radikálisan lemondtál az eredeti elképzelésről, helyette megcsináltál egy minimálprogramot. Nem tudom, nevezhető-e ez játékfilmnek, de gesztusnak igen beszédes.
Egy barátom szerint új műfajt teremtettem: a celluloid performance-t. Ezt nem lehet hagyományos értelemben filmnek nevezni, ez szellemidézés celluloidon.
A komor színek, a vigasztalan tragédiák, a gyilkosságok vértől iszamos fesztiválját szoronghatta végig a tavalyi Magyar Játékfilmszemle nézője. Huszonöt éve, a nagy Jancsó-filmekben, vagy Kósa és Csoóri Ítéletében persze sokkal többet öldököltek: heggyé emelkedtek bennük a temetetlen holtak.
A világ két Joszelianiról tud. A sakkozónővel épp e napokban mérkőzik a világbajnokságért Polgár Zsuzsa, névrokonának, Otar Joszelianinak e héten játssza a magyar televízió És lőn fény (értelmesebb magyar címen természetesen: És lőn világosság) című francia filmjét. Otar Joszeliani, a legismertebb grúz rendező ugyanis másfél évtizede Franciaországban él.
Számos jelentős grúz származású rendező tevékenykedett a szovjet–orosz filmben. Egyikük, Csiaureli a sztálinizmus első számú hivatalos rendeltfilm-készítője lett.
Nem a kiváló folyóiratról, hanem a Magyar Filmszemléről szólok. Hiányról, többrendbeliről. Főként a meghívott külföldi kritikusok érdeklődnek minden évben a „nagy nevek”, Jancsó, Makk, Szabó István, Gaál István vagy Kósa Ferenc premierjei iránt. Idén hiába keresték a külföldön legismertebb magyar filmalkotók műveit.
Vannak a szívből és vannak az epéből felfakadó könnyek, és vannak (túlnyomóan ezek vannak) a kettő elegyesei, a magatehetetlen düh, fájdalom és félelem könnyei vagy a reménytelen bánatéi; de esélyében mindegyik egyre megy, az arc, az úgynevezett személyiség felmarására, megvonására – megtisztítására netovább?
1.
Papuskám, emlékszel még Csónakosra? Én igen. Tudod, mi lett vele? Én nem. Csak sejtem: felnőtt, született neki egy lánya, aki képtelen volt megtanulni fütyülni, ahogy a Csónakos is képtelen volt megtanulni egy csomó dolgot, a világháborút, az őszirózsás forradalmat, a Tanácsköztársaságot (most hogy hívják?), a fehérterrort, a Horthy-konszolidációt: az életét, aztán megöregedett és… szóval érted. Boka sincs már, Geréb sincs már, Áts Feri sincs.
Hát, azért erre nem mernék mérget venni, papuskám.
Ha valaki filmet forgat az apjáról, annak bizonyára valami elszámolnivalója van vele.
Minden gyereknek vannak vágyképei arról, hogy milyen legyen az apja. Nekem is voltak. Aztán volt szerencsém az apámmal, Jánossal három-négy évet együtt élni, s azalatt megtapasztaltam, hogy vágykép és realitás meglehetősen messze esnek egymástól. Ez gyerekként akkor fájdalmasan érintett, de tizenhat-tizenhét évesen már nem. Tíz évvel később lehetőségem volt ezt a filmet megcsinálni, ami számomra felért egy pszichoanalízissel.
A Puskin-expressz Isztambul és Budapest közt jár. Vakon söpör át Macedónián és Szerbián, az albán és a koszovói határ mentén. Hideg és koszos, a négyszemélyes fülkék teli Németországba vendégmunkára igyekvőkkel, menekültekkel, csempészekkel, amatőr tolvajokkal, zűrzavar és háború közt hánykolódókkal. Aki már nem először utazik erre, megtanulhatta, hogy lehet átvészelni az utat: pár üveg ásványvíz, dinár, forint, egypár szerb szó és egy walkman – ez a túléléshez szükséges felszerelés a Puskin-expresszen.
Zárt körülmények között nőttél fel, kettős értelemben is. Egy, a világtól elszigetelt országban és egy zárt réteghez tartozó családban.
A szülőkre igaz ez, de miránk, a gyerekeikre már nem feltétlenül. Nekem másféle, máshonnan jött barátaim is voltak, sokan lettek közülük később ellenzékiek.
Normális iskolába jártál?
Igen. Nálunk nem voltak speciális iskolák.
Cyranósan a kritika elé mennek a kiállítás szervezői a címmel – Színes víz –, mintha maguk is azt akarnák sugallani: az akvarell nem komoly dolog.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 10 hét
9 év 35 hét
9 év 39 hét
9 év 39 hét
9 év 40 hét
9 év 41 hét
9 év 41 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét
9 év 44 hét