1961 végétől ’63 elejéig.
Kora egyetemi éveim. Egész nap moziban ültem, és izgalmas vetélkedőt hirdettem néhány barátommal a „legrosszabb magyar film” címéért. Szigorúan vettük feladatunkat, egy-egy végső diadalra esélyes filmet többször is megnéztünk, én például háromszor a Lopott boldogságot.
A fakírok böjtölnek – írta Almási Miklós tavaly Népszabadság-beli vitacikke fölé, s azt adta hírül, hogy: „meghalt a magas kultúra”. Az őszi Titanic Fesztiválon pedig egy Dániában élő magyar filmesztéta (Kömlődi Ferenc) tartott gondolatébresztő előadást „A filmművészet nincs válságban, csak az európai művészfilm halt meg, szerencsére” hangzatos címmel. (Nosza, szerepelt is rögtön a tévé Stúdiójában meg a rádió Gondolat-jelében.)
Borzongva szemléljük a halotti értesítést, főleg, ha abban a részvétnek nyoma sincs.
„1959–1961-ben, három év során, kevés mai tárgyú film készült, s ez a kevés is gyengén sikerült” – írja Nemeskürty A magyar film történetében. S fel is sorolja őket: Égrenyíló ablak, Májusi fagy (mindkettő Kis József), Fapados szerelem (Máriássy Félix), Szombattól hétfőig (Mészáros Gyula), Rangon alul (Bán Frigyes).
A legtöbb nagyon rossz film valóban ez idő tájt készült, s nem ’57–58-ban.
Volt egyszer egy Vörös Pimpernel, nemes angol arisztokrata, aki a francia forradalmi vészbíróság börtöneiből szabadította ki a főúri rabokat, írta Orczy bárónő angolul, fordította nem tudom ki, Sipulusz biztos tudja. Filmet rendeztek belőle. Lett azután folytatása, a Modern Pimpernel, mindkettőt játszotta (és ez utóbbit már rendezte is) Leslie Howard.
„A történelmet nem lehet elgondolni, csak átélni lehet” – írja Bergson.
1958. június 16-a előtt egy nappal, vasárnap néztem meg a Május 1. moziban a Szállnak a darvakat, hogy másnap az iskolában tájékozott és okos lehessek. (Tanulni már nem kellett, a bizonyítványokat lezárták, épp az évzáróra próbáltuk a színjátszókörben az 1919. május című novellából készült egyfelvonásost.
Kosztolányi halála után a Nyugat emlékszámában Karinthy – méltón mindent, még a halált is rettegve kinevető közös fiatalságukhoz – a napisajtó-giccset gúnyoló nekrológcímet adott búcsúztatójának: „A zöld tinta kiapadt.”
Kosztolányi Dezső élete harsogó öröm- és szenvedéstörténet volt. „Bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy élhetek és írhatok” – olvassuk. Ilyet igazi író nem ír le, csak jámbor vagy agresszív dilettáns. Kosztolányi bátran megtette.
Tegnap történt? Vagy tegnapelőtt? Vagy még régebben? Végre megszületett a Kádár-rendszer első igazi filmje ’56-ról.
Végre Tegnap!
„A Tegnap és párja, a Virrad Keleti pályájának legjobb darabjai közé tartoznak. A film puszta elkészítése is bizonyítéka a politikai vezetés eredményeinek. Három-négy évvel a viharosan válságos politikai események után nézők milliós tábora elé vinni a mindenkiben elevenen élő eseményeket annak a jele, hogy ma már nyugodtan merjük a dolgozó nép okos gyülekezete előtt meghányni-vetni száz bajunk.
„A fantasztikumban az a csodálatos,
hogy nem is létezik: minden valóságos”
(André Breton)
Olyan fényképre bukkantam egy könyvben, amely talán kár, hogy létezik, mert a néző és az olvasó maga szeretné kitalálni. Ne legyen meg egyebütt, csak a képzeletünkben. Pedig megvan, lefotózták.
Bementünk az alagútba,
elhúzódott hidegen,
Kijöttünk az alagútból,
s nem volt már oly idegen
(Sláger)
Vad mozdonyok
Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust.
Miért ötször ismertebb Nyugaton Kundera az ötször jobb Hrabalnál? – kérdi egy nemrégi írásában az éles nyelvű esztéta és kritikus, Farkas Zsolt. Magyarországon azonban nem ismertebb se kétszer, se ötször: nálunk hál’ istennek Hrabal még mindig népszerűbb és talán olvasottabb.
’67–68 körül mindkét cseh író felszabadító hatással volt olvasóira. Hatással egy rétegre, egy nemzedékre, s nemcsak a politikai tabudöntés miatt.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 39 hét
8 év 12 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 20 hét
8 év 21 hét
8 év 21 hét