Shakespeare tudta, hogy a gonoszok tehetségesek, a gonoszok érdekesek. A jók unalmasak, kivéve az a jó, aki gonosszá válik. Vagy az a jó, aki szent epilepsziás, és imád egy vad gonoszt. Dosztojevszkije nincs a filmművészetnek – leginkább Kuroszava közelíti meg –, de a százéves film egyik legkülönösebb zsenije, Orson Welles megszállottja volt ennek a borzongató tudásnak.
Szentségtörés volna a címben egy Pilinszky-verssort torzítottan felidézni? Hollywoodi filmekről szólva bizonyára igen, a börtön témájára nem.
Rita Hayworth, a cellatárs
A börtönt nem annyira a bűnözők vagy ártatlan áldozatok számára találták fel, mint a mozinézők számára. Egy marslakó (főleg, ha nem olvasta Foucault tudósi alapművét e tárgyról), biztosra vehetné, hogy a „büntetés-végrehajtás” intézményét Hollywoodban agyalta ki valamelyik jól fizetett forgatókönyvíró.
A budapesti Örökmozgó életműsorozata után alig megválaszolható kérdésekkel állunk szemben. Eizenstein a film eddigi történetének talán legnagyobb formaművésze. Terveinek töredékét valósíthatta meg, zsenialitása e töredékből is páratlannak látszik. A formaművész azonban megbéklyózva dolgozott. „Talpnyaló. Mint a kutya engedelmeskedett gazdája parancsának. A lángész nem alkalmazza művét a zsarnokok szája ízéhez.” Szolzsenyicin híres kisregényében mondja ezt egy rab a Rettegett Iván kapcsán.
Talpnyaló lángész? Ilyen nincs. Nem lehet.
Néró és Seneca?
„Hogy előadásomat magam is franciásan kezdjem…” – áll a kötet legrégebbi, 1965-ös írásában. És a régóta Párizsban élő Karátson Endre tanulmánykötete már borítójával, papírjával, betűtípusával, egész külső megjelenésével is sugároz valami franciás jelleget, írásainak hangvétele, stílusa, távlatai természetesen még inkább. Mi is ez a francia jelleg? Nem csupán a tanulmányok tárgyára gondolok, de akkor mi másban fedezhető fel? A felszínesség, a léhaság, a pontatlanság semmiképpen nem jellemző rá.
Van-e utánpótlása Cassavetesnek, Wendersnek, Godard-nak, Jarmuschnak… lehet-e még bízni a nem hollywoodi filmben? – töprengtünk Bíró Yvette vitavezetésével egy borúlátásra ingerlő februári délután a Művész mozi kistermében. A nagyteremből kétségbeejtő módon hallatszott be egy nagyon nagy tehetség, W. W. elképesztően, tűrhetetlenül rossz filmjének zenéje.
Bíró Yvette nem engedte csüggedni hallgatóit. John Jost! – mondta. Hal Hartley! – mondta.
„Psilander Waldemár, / Szeretsz-e, valld be már… ” – énekelték a házmesterlányok.
Valamikor a film hajnalán, vagyis 1910 és ’17 között Európa és a világ legfontosabb filmgyártása a dániai volt. A Nordisk cég uralta a piacot: címerén ma is ott az a bizonyos földgömbön álló jegesmedve. A földkerekség két leghíresebb színésze ekkoriban a Balázs Béla alkotó képzelmét üdvösen felzaklató Asta Nielsen és a Rudolph Valentino-őskép, a búsan amorózó tüdőbajos hősszerelmes, Waldemar Psilander…
A dán film később már csak időnként került fénysugárba.
„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”
A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat. Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez!
Egy félsiker (Idő van) és egy riasztó művészi kudarc (Melodráma) után Gothár Péter remekművet alkotott. Ez lett a legutóbbi Magyar Filmszemle legnagyobb eseménye, és talán értelmet is ez adott neki.
Ha Gothár alkotását magasan „verseny feletti” (hors concours) minőségben látjuk (magam legalább képtelen vagyok másképp látni), a szemle legszínvonalasabb és legrokonszenvesebb darabjának az elsőfilmes Pacskovszki József Esti Kornél csodálatos utazása bizonyult.
Nagy terjedelmű, szép kiállítású könyv. Interjúk gyűjteménye, de ennél – mint a címe is mutatja – nyilvánvalóan több. A „szubjektív” minősítést maga a szerző indokolja sokféle szemszögből. Tegyük hozzá, amit ő kifelejt: leginkább persze az interjúalanyok szubjektivitása színezi át a könyvet. Ők itt a játékosok, a kérdező csak játékvezető lehet, aki, ellentétben az épp kérdezettekkel, véleményét érzékeltetheti ugyan, de számára tilos a szubjektivitás.
A kritikusnak egyáltalán nem tilos, ő saját véleményét mondja.
Mindenféle filmfesztivál, így a Magyar Filmszemlék kapcsán is két dolog keveredik, csúnyán avagy szépen. A rendezvény, olykor függetlenedve a filmektől, meg a filmek, melyeket olykor nehéz elválasztani a rendezvénytől. Pedig üdvös dolog volna.
Az Uránia kicsit olyan, mint a San Sebastian-i pompázatos nagyszínház, ahol a nemzetközi fesztivál zajlik: nem mozifogyasztásra való egyik sem, bármily szép régi és filmhagyományokkal terhes palota mindkettő.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 14 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 16 hét
8 év 16 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét