A „terhek megosztásának” koncepcióját a Fidesz képviselte legkövetkezetesebben a választási kampány során, és utóbb publikált cikksorozatában ezt osztja a neves közgazdász, Kornai János is. Ennek az a lényege, hogy a kormány önkéntes bérkorlátozást kérne a szociális partnerektől, mindenekelőtt a szakszervezetektől. Alacsonyabb bérekkel versenyképesebbek vagyunk a külföldi piacokon.
Adórendszerünk kifejezetten rossz, átalakítása pedig egyre nehezebb, ahogy telik az idő. Terjed a „szürke-” meg a feketegazdaság, mind többen vonják ki jövedelmük vagy tevékenységük kisebb-nagyobb részét az adózás alól. A hazai össztermék (GDP) egyharmadára taksálják az adózás alól kivont tevékenységeket; a személyi jövedelmeknek állítólag felét nem vallják be.
A közeljövő kérdése: vajon sikerül-e elfogadtatnia a stabilizációs tervet a szociális partnerekkel, vagy kénytelen lesz beérni túlnyomó parlamenti többségének támogatásával. Távolabbi kérdés: vajon a most belátható másfél év alatt letudhatja-e a népszerűtlen megszorító politikát. A két kérdés összefügg egymással, legalábbis addig a határig, amíg – Engels Frigyes képzavarával élve – nem csap át a mennyiség minőségbe. Az Antall-ciklus a feje tetejére állította az átcsapást, a minőség mennyiséggé szelídült, ami nyilván könnyíti most a dolgokat némelyest.
Amint annak idején írtunk róla („Tokkal, vonóval” – Beszélő, 1991/50), a Videotont olyan konzorcium vette át 1991 decemberében, amelyben a cég akkori hitelezője, a Magyar Hitelbank a többségi, ön és egy tanácsadó cég a kisebbségi tulajdonos. Változott-e azóta a tulajdonosi összetétel?
Még nem. De a tél folyamán szeretnénk a Videotont kivinni a tőzsdére. Amikor átvettük, akkor az egy csődben lévő vállalat volt, és mi hatezer ember foglalkoztatását vállaltuk.
Egy leendő kormánytól persze nem várható el, hogy a programjának vitájában meghátráljon a bírálat előtt, mondván: „pardon, mégsem alakulok meg”. De azért motoszkált bennünk, a nézőkben egy olyasfajta igény, hogy ha egyszer vitatkoznak, dönthessük el magunk, a pro és kontra érveket latba vetve: fölkészült-e, alkalmas-e a kormány a megalakulásra. Esküdtnek (népi ülnöknek) képzeljük magunkat; a bíró kolompol („A tárgyra! a tárgyra!”), követeli a bizonyítékokat, s mi várjuk lelkiismeretünk szózatát… Ám ahogy körülnézünk, konstatálnunk kell, hogy nincs bíró.
A közvélemény szemében ön mint szakszervezeti vezető annak az irányzatnak a képviselője az MSZP-n belül, amelyik az SZDSZ-szel kötött koalíciós megállapodással kisebbségbe került. Azt is nagyon sokan mondják, hogy tulajdonképpen ezzel az irányzattal szemben született meg a koalíció.
Ez jelentős részben spekuláció. Soha nem mondtam és nem is gondoltam, hogy nem koalíciós kormányzás kellene Magyarországon.
A hálapénzt farizeus módon hallgatólagosan beszámító egészségügyi bérezés éleződő feszültségek forrása volt az elmúlt négy évben. Az egészségügyi dolgozók jövedelmi pozíciója az országos átlagkeresethez viszonyítva határozottan romlott, s ezen a helyzeten nem sokat segített az ez év elején bevezetett közalkalmazotti bértábla sem.
Átlagos körülmények között 1993-ban egy kórházi orvosnak szűk 37 ezer forintot fizettek (túlórákkal, jutalmakkal és más kiegészítésekkel együtt), de ebből még levonták az adót és a járadékokat.
De hol húzódik a határ, amelyen belül az önmegtartóztatás még elfogadható? A válasz egyelőre homályos. Ahogy a múlt héten, egy, az MSZOSZ és a Liga közösen megrendezett nemzetközi konferenciáján is hallhattuk, még nem történt meg a súlyozás a követelések között (amire pedig a nemzetköziek intelmei szerint nagy súlyt kellene fektetni).
Vessünk egy pillantást arra a 25 pontra, amelyet a szabad demokraták országos tanácsa még február végén, a programalkotó küldöttgyűlés eufórikus hatása alatt szögezett le a koalíciós tárgyalások alapelveiként (lásd keretben). Böngészés közben képzeljük magunkat Horn Gyula helyébe, ceruzával a kézben pipáljuk ki a szocialista szívnek is kedves tanokat, illetve biggyesszünk kérdőjelet azon kitételek mellé, amelyek fönnakadhatnak a megállapodás rostáján.
Nos, ha ez megvolt (ami nem kis munka), komoly remények támadhatnak bennünk a boldogító frigyet illetőleg.
Horn Gyula és Pető Iván pártelnökök kora délutáni sajtótájékoztatójára még nem készült el a szöveg; ez, mint hallhattuk, még jogászi pontosításra szorul.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 36 hét
8 év 9 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 14 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét