Luciano Berio mondta egyszer: a Beatles-dallamok attól nagyszerűek, hogy sok mindent, bármit meg lehet velük csinálni. Az interpretációk választéka széles: alakíthatók barokk korállá, klasszikus szimfónia vagy romantikus kamaramű témájává, lehetnek népdalok vagy elektronikus zeneművek.
Vagyis: a remekmű kimeríthetetlen, na. Régi igazság.
Azért jó erre néha újra rájönni.
Tisztelt Harmat Pál!
Ha távoli honából, a magas nyugat-európai kultúra Olimposzáról veszi a fáradságot végigtekinteni a magyar szellemi közélet rónaságán, feltűnhetne Önnek is, hogy inszinuációból, gyűlölködésből, névtelen, és nevesített becsmérlésből igazán nem szorulunk behozatalra. Destruktív kritikával (l.: Polányi Károly) nálunk Dunát lehet rekeszteni (ez utóbbi kormányainknak is kedves szokása).
Legalább akkora a kísértés Konrád György új regényét (s általában: újabb munkásságát) szidalmazni, mint feldicsérni. Az ócsárlás az esszé felé forduló „hajdani” regényírónak szólna, esetleg a politikailag aktív gondolkodónak és közéleti embernek; a lelkendezés a közelmúlt történetét megörökítő szépprózák szerzőjének, s (megintcsak) a szabadságjogokért szót emelő szabadelvű értekezőnek.
A Konrád iránti ellenérzések és ellenvetések némelyikét ismerni vélem.
Az ötlet a következő: tegyük egymás mellé a lengyel (származású), magyar (származású) és cseh szerző írását, hogy a XX. század három, egymást követő szakaszáról kapjon az olvasó személyes visszaemlékezésen átszűrt képet, arról a közép- vagy kelet-európai régióról, ahonnan mindhárom szerző származik. A folytatásosság jelentse azt, hogy Conrad memoárjának idejét Koestlerben követhetjük tovább, az övét meg Cernyben.
Kiváló elgondolás, érdekes, eredeti.
Tegyük fel, hogy van egy bizonyos dr. Oscar Vogt német idegorvos, aki nagyra törő tudományos tervei végrehajtásához némi szerencsével gáláns támogatókat talál: a Krupp családot.
Mi van, ha egy vers címét megváltoztatjuk?
Ez végiggondolható. Mi változik, miért, hogyan.
És mi van, ha mást változtatunk rajta – alcímet kap, minden sor nagybetűvel kezdődik, másik kötetbe kerül? Ezek sem bonyolult kérdések. Mindez bőven belefér abba, amit a variációkkal, a szövegek történetével kapcsolatban el szokás mondani.
Nagyszabású, rémületes paródiának indul, az egymást érő borzalmak végvonaglásában nyüszítő melodrámaként múlik ki az idén harmincéves Bret Easton Ellis regénye. Főhősét-elbeszélőjét Patrick Batemannek hívják, de gyakorta más neveken szólítják – összekeverik valakivel, ahogyan ő sem tudja mindig teljes biztonsággal megkülönböztetni egymástól ismerőseit. A helyszín Manhattan, New York, a háttérzene a középgyenge, gyorsan fogyasztható rock (és úgy húszlaponként plakátként, CD-lemezként, műsorfüzetként előkerül a divatos Les Misérables).
Itt a ragyogó alkalom, hogy kedves olvasómmal együtt elbúsongjunk rajta: a költő és a szöveg hogy eltávolodott egymástól, elidegenedett, személytelen korunkban csak a nyomdai termékkel, az élettelen, holt könyvlapokkal van találkozásunk, bezzeg mennyire más élményben lehetett része elődeinknek annak idején, amikor az irodalom élete éppen a szerzői felolvasásokon, a szóbeli közvetítésen múlott.
Hát igen. Akkor tényleg minden más lehetett. A nagy szerző-előadók közül Orpheuson kívül hirtelenjében Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy jut eszembe.
Semmi kétség, ezt a regényt le kellett fordítani magyarra.
Sőt: mintha magyarul írták volna.
Bart István bravúros átültetésének köszönhetően csak ritkán jut az olvasó eszébe, hogy ez a nagyon magyar című és tárgyú mű két éve angolul jelent meg, hogy íróját, az akkor harminchárom éves Tibor Fischert angol irodalmi berkekben egy csapásra ismertté tette.
Ilyen esetben elég természetes, hogy az olvasónak kedve támad eljátszani azzal az ötlettel (régi vicc különben), hogy – képzeletben – letépi a könyv címlapját, és megpróbál a szerzőt, a kort, a keletkezés nyelvét k
Hogy vagy? – Hogy vannak szüleid, hogy van nővéred, fivéred? – Jól; rosszul; már jobban vagyok. – Nem érzem magamat jól. – Jó színben vagy. – Nagyon rossz színben vagy. – Mi bajod van? – Fáj a fejem; fogam; torkom; hasam. – Meghűltem.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 42 hét
9 év 15 hét
9 év 19 hét
9 év 19 hét
9 év 20 hét
9 év 21 hét
9 év 21 hét
9 év 23 hét
9 év 23 hét
9 év 24 hét