A hosszú, forró polgári nyár az obligát uborkaszezon ellenére igen eseménydúsra sikeredett, és érdekes módon szinte minden a rejtély jegyében történt. A Legfőbb Ügyészségnek az ORFK beadványát elutasító állásfoglalása nyomán lezárult a Juszt-ügy, anélkül hogy kiderült volna, jogosan minősíthette-e államtitoknak az állítólagos megfigyelési ügy dokumentumait K. László miniszter. Továbbra sem tudni, hogy a K.
Szaván fogom a gondolatot.
A cél: médiagnózis, ezentúl havi baj formájában. A cím: tisztelgés Nagy Atilla Kristóf előtt, aki a 80-as években a Bölcsészettudományi Karon (BTK) végzett sokoldalú tanulmányai mellett radikális szamizdatot is kiadott ezen a néven. Atilla, jól kimerítetted a BTK-t (idegileg) – nyugtalankodj békében.
Underpress: a nyomtatott sajtó nyomás alatt. És akkor még nem beszéltünk a tévéről meg a rádióról.
Most ugrik a kuratórium a vízbe, csak kérdés, hányan lesznek. Mármint a Magyar Üresvízióban. Lehetnének ugye akár nyolcan is: olcsón meglenne a paritás, megfelelne a törvénynek, lehetne elnököt választani, lenne magyar feltámadás, egész pályás.
Na mi nem lenne meg, ha nyolcan volnának? Bingó. A kétharmad. Ön nyert egy mikrosütőt.
Tizenketten lesznek, két-fő-többet-lát alapon. Innentől hiába, ha ki akarják védeni a médiaháború vádját, a kultúrharc vádját, a sajtó megszállásának vádját.
Nem kéne beijedni. A kultúrharc anélkül ért véget, hogy elkezdődött volna. Pontosabban: nem ez kezdődött el.
Magyarországon a politikusok orális megnyilatkozásait a média és a köz olyan figyelemre méltatja, mintha a megnyilatkozás már maga volna a tett (ennek halála az okoskodás).
Állam? Kell a fenének. Legalábbis nappal, amikor nagyjából minden világos, a szabályok adottak, a piramis pedig annak látszik, ami: halott, többnyire hímnemű uralkodók misztifikált temetkezési helyének, olyan struktúrának, amelyből rég kiveszett minden élet. Hierarchiák helyett több autonómia és kooperáció, irányítás helyett több gazdasági szabadság, piac és verseny, Nagy Kormányzat helyett erősebb és szolidárisabb civil társadalom az ideálom, bízva abban, hogy (szinte) nincs olyan állami feladat, ami ne lenne privatizálható vagy civilizálható.
Jó a mátyásföldieknek. Jó azoknak, akik az Örs környékén laknak. Mondhatni privilegizált helyzetben vannak. Olyan plakátokhoz, információkhoz juthatnak, amelyekhez a lakosság többi része nem.
Mostanában, hogy Horn együtt koszorúz Nagy Erzsébettel, hogy közös kormánykoalícióban lesz a Kőszeg meg a Gál Zoltán, és hogy a legkritikusabb értelmiségiből is előbukkan a gondoskodó, jó fej államhatalom iránti vágy, egyre csak az az ősz hajú fazon jut eszembe, aki ott áll egy létra tetején, és utánozhatatlanul cinikus mosolyával valamit babrál az utcatáblákkal. Néha elképzelem, hogy élné meg szegény Krassó ezt a mai kormánybizniszt.
„Ha nem nézünk szembe magunkkal, nem nézhetünk mások szemébe sem” – írta május elején Molnár Lajos abban a levélben, amelyben óva intette a szabad demokrata frakciótagokat attól, hogy pünkösd után megszavazzák az új, kisebbségi kormány minisztériumainak rendjét.
Nem sok referendumról mondható el, hogy hárommillió szavazó akkor is elmegy és igent mond, ha az íven az áll: „Egyetért-e Ön azzal, hogy kiszera méra bávatag?”, ha egyszer a Legnépszerűbb Párt Soha Nem Hazudó Miniszterelnöke egy éve folyamatosan azt sulykolja beléjük, hogy el kell menni, és igennel kell szavazni.
Elszánt szőke nőt ábrázol a Népszabadság második oldalas fotója, kezében egy kisebbfajta trezort tart, kiszivárogtatással egybekötött politikai bűnügy ágense nyilván. Aztán persze máris látjuk, nem más, mint az egészségügyi miniszter tartja kezei között a mini páncélszekrényt, nem viszi, hanem hozza, tehát nem a Kék Fényben, hanem a Híradóban látjuk majd viszont, amint jót tesz a betegekkel.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 37 hét
8 év 10 hét
8 év 13 hét
8 év 13 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 15 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét
8 év 18 hét