Skip to main content

Blogok

Itt szart Petőfi Sándor

Ez a cím olyan bántó, mintha nem lenne természetes. Mintha nem lenne természetesebb, mint például az, hogy Itt írta Petőfi Sándor a János Vitézt. Mert hiszen az nem természetes, hogy valaki János Vitézt ír. De az természetes, hogy rendszeresen kibocsátja magából a salakanyagot. Mint mindenki. Mi valamennyien. A természetben nem írnak János Vitézt, viszont szarnak. De miért olyan kellemetlen ez a címbéli állítás, mint amilyen magától értetődő? Ennek a kérdésnek a nyomában a természethez való viszonyunk sajátosságához fogunk eljutni.

Dzsudzsák szelleme és a protestáns etika

Aki magyar, jövő péntekig nagyon kalapálni fog a szíve – akkor lesz az év focimérkőzése. A magyar-román, eldőlhet a haza sorsa, Trianonnak annyi. A jegyeket seperc alatt elkapkodták, az új Fradi-stadionban úgy kétszer többen lesznek ezen az egy meccsen, mint egy NBI-es fordulóban összesen. Itt most nem tisztünk a magyar foci színvonalát értékelni (olyan, hogy magyar foci, gyakorlatilag ugyanis nem létezik), sem nem térünk ki a stadionépítésekre és a politikára.

Az araboktól elveheted, bár adják maguktól

 

Olvasom a vajdasági hetilapban, a Családi Körben az interjút Námesztovszki Attilával, aki most Dubajban asztalitenisz-edző. A vajdasági faluból, Bajsáról származik, de játszott, edzősködött már Magyarországon, Németországban, Portugáliában, Spanyolországban is. Egy volt magyar válogatott hívta ki Dubajba.

Falukép emlékművel, betyárokkal

 

Olybá tűnik, minél reménytelenebb egy ország, főváros, a falvak helyzete, annál inkább több energiát, pénzt feccelnek a központi tér felújításába, és hogy annak közepére álmodjanak egy vagy több emlékművet, szobrot, és tartsanak egy falu- avagy városnapot. Melynek programja pont olyan giccses, mint maga az emlékmű, a szobor. De most a legkevésbé az az érdekes, hogy a bömbölő lakodalmas rock mellett miképp tunkolja az ingyenpörkölt szaftját a nép. Legalább nem maradnak éhesek, mint általában.

Ascher Tamás, a náci szimpatizáns

A nyár elején érkezett egy kis hír, ami gyorsan el is süllyedt. Visszarángatnám én ezt a kis hírt emlékezetünk mélyéből, mert fontos tanulságot hordoz. Arra nézve, minő értékpusztító kórt terjeszt a meg nem gondolt antifasizmus ős patkánya.

A görög válság margójára

(falusi posztmarxista gazdasági-etnopolitikai kéziratok)

„Felszólítom Ivačić Magdaléna és dr. Josip Ivačić zentai lakosokat, hogy törlesszék 24 éve tartó adósságukat, ami 2000 euró. Gazsó Erika, Bácskossuthfalva.” – Apróhirdetés az újvidéki Családi Kör című hetilapban, 2015. július 9-én

Agónia (III.)

Lassan két évtizede, hogy az újvidéki Symposion hasábjain két részben elemeztem a vajdasági magyar sajtót. Kimutatva, például vonalzóval mértem a négyzetcentiket, kvantitatíve, és kvalitatíve is, hogy az egyetlen napilap, a Magyar Szó súlyosan elfogult a már akkor is legerősebb párt, a Vajdasági Magyar Szövetség irányában. Vagy hogy micsoda dolog, hogy a pártelnök felesége került a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségnek élére, így aztán már kora reggel, otthon napindító értekezletet tarthatnak.

„Mi, magyarok” – Cioran szemével

„A magyarok conquistador nép, amely odajutott, hogy disznókat hizlal. Példátlanul félrecsúsztak.”
Cioran 1936-ban

Eörsi Janó

Eörsi Janó tíz évvel ezelőtt halt meg.

Tizenegy évvel ezelőtt kórházi szobájában, gyógyszerektől kissé felpörgetve magyarázta, hogy diagnosztizált betegsége a leukémia egyik legrosszabb típusa, azon belül is az egyik legrosszabb (és a túlélés legkisebb esélyét kínáló) altípusa, majd rátért a fontosabb kérdésekre. Nyár volt, besütött a nap a szobába, az ágyon laptop hevert, az asztalon újságok, adatok, táblázatok, valamint kolbász és szalonna, amit az első kemoterápiát követő rosszullét elmúltával, a kényszerű infúziós lakomák után Janó elégedetten falatozott.

Mindennapi rasszizmusunk

Van az a pillanat, amikor úgy érzi az ember, szégyen vajdasági magyarnak lenni. (Még mielőtt a vajdmagyok belémkötnének, hogy merem én magam ennek vallani, ha nem ott élek, hát nem fogok szabadkozni: mások annak tartanak, és én sem érzek nagyon másképp, ha rákérdeznek. Ha nem kérdik, tökmindegy, mi vagyok.)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon