Kopasz János

Nyomtatóbarát változat

Kornai János izgalmas könyvet írt, gazdaságpolitikai programot Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében címmel (HVG Kiadói Rt). A leíró közgazdaságtan nemzetközileg is elismert művelője most megtette azt, amitől 1956 óta aggályosan tartózkodott: kilépett a szigorúan vett tudomány bástyái mögül. „Annyi évtized után – vallja – először tűnik úgy: lesz egy olyan parlament és olyan kormány, amely elé bizalommal terjeszthetem elgondolásaimat.” Kérdés, hogy e bizalom viszonzásra talál-e majd. Kornai ugyanis nem egy ponton „szemben úszik az árral”, vitázik a pártok programjaival és a mostani országvezetés reformlépésnek elkönyvelt intézkedéseivel egyaránt, a kettőt sokszor eléggé el nem ítélhetően egy kalap alá véve.

Addig nyújtózkodj…


A Röpirat, műfajának megfelelően, nem rejti véka alá erkölcsi indíttatását, s igyekszik megmutatni, hogy írója önmagukban is fontos, de közgazdaságilag is ésszerű elvekért száll síkra. A gazdasági válság, amelybe az ország került, lényegében morális csőd. A szocializmus negyven éve jószerével kiölte az emberekből a felelősség- és kockázatvállalás készségét, élményét. Gazdálkodói mivoltunkra a nyomasztó túlsúlyban lévő, monopolhelyzeteket élvező, elkényelmesedett állami szektor nyomja rá a bélyegét. E szektor alkalmazottja ugyanis nem a saját zsebéből gazdálkodik, rossz döntéseiért nem maga, hanem az állam, s így az egész lakosság fizet.

Újra meg kell hát tanulnunk, mit jelent az a mondás: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Jórészt rajtunk, magunkon múlik, kikerül-e az ország a válságból; ám ehhez az is szükséges, hogy megtapasztaljuk – illetve aki döntési helyzetben van, megtapasztalja – lehetőségeinek korlátait. E kényszer kiváltására természetesen a magántulajdon a legalkalmasabb, annak is régi jó múlt századi kapitalista formája: a személyes vállalkozók világa, amidőn sokan szálltak versenybe a meggazdagodás reményében, még ha ez keveseknek sikerült is.

„Adam Smith gondolataihoz kell visszatérnünk. Mindenki, aki a maga és családja javára kész többletteljesítményt nyújtani, az egyúttal a közösség javát is szolgálja.” És az Adam Smith-i idea nem is tűnik oly megközelíthetetlennek, ha észrevesszük: „van a gazdaságnak egy egészséges része: a magánszektor”, amely mesterséges szervezés nélkül, sőt a bürokratikus akadályok hátrányos megkülönböztetése ellenére is működik. Lám, mindenki, minden egyes ember javítani kíván helyzetén, s a pártállamot fölváltó demokratikus rendszer egyik fő küldetése az, hogy ledöntse a falakat a lakosság e józan törekvése elől.

Privatizáció

Kérdés azonban, miképpen lehetne változtatni a mai helyzeten, amelyben „az állami vállalatok tengere veszi körül a magánszektor apró szigeteit”. Kornai élesen szembeszáll a kormány- és ellenzéki szakértők nagy részének azzal a felfogásával, hogy a privatizációt a fejlett társasági és tőkepiaci formák átvételével meg lehetne oldani. Ami minálunk ily módon kialakul, „nem valóságos bank, nem valóságos részvénytársaság, nem valóságos tőzsde. Ez csak sajátságos Capitaly-játék.” Hiszen e reformok éppen a legfontosabbat, az igazi tulajdonost nem teremtik elő.

El kell választani – figyelmeztet a Röpirat – a mihamarabb megteendő lépéseket a hosszabb időt igénybe vevő folyamatoktól. Utóbbiak közé tartozik maga a tulajdoni átalakulás, a privatizáció, amelyet ugyan kölcsönök nyújtásával segíteni lehet (a visszafizetést keményen megkövetelve), de nem szabad az állami vagyonrészek elkótyavetyélésével siettetni. Amit a hatalomra jutó demokratikus kormánynak azonnal meg kell tennie: minden téren garantálni a magánszektor működésének szabadságát, a szabad üzemalapítást és külkereskedelmet, foglalkoztatást és árképzést, értéktárgy- és devizafelhalmozást is beleértve. Ugyanakkor az állami szektor esetében ez a szabadság nem alkalmazható. Kornai nem híve a szektorok közötti versenysemlegességnek: először is – érvel –, a magánszektor eleve hátrányos helyzetből indul; másodszor pedig az állami vállalatok költekező hajlamát fékezni kell, mert e tulajdonságuknál fogva a nemzetgazdasági egyensúlyt fenyegetik.

Így továbbra is adminisztratív határt kell szabni béremeléseiknek, korlátozni kell az itt folyó beruházást, hitelfelvételt, importot és keménydeviza-vásárlást. Ezen a ponton a mélyen liberális indíttatású program önnön ellentétébe vált át: az államra bízná a gazdaság túlnyomó részének ellenőrzését. Ez az állam azonban – olvashatjuk – nem lesz pártállam többé, nem az állami tulajdont, hanem vele szemben a lakosságot és a magánvállalkozást képviseli. Ám kétséges, hogy a demokrácia – amelynek értékeiben egyébiránt töretlenül hiszünk – alkalmas eszköz-e a szektorális érdekek ilyen világos elhatárolására és az állami tulajdon elszigetelésére. És ki lehet-e préselni ebből az irdatlanul nagy szektorból az önmérsékletet az említett területeken? Úgy gondoljuk: a pártállam kísérletezéseinek reménytelensége ez esetben a demokrácia viszonyaira is előrevetíthető.

Ez lesz a végső


A másik alapkérdés, amiben a Röpirat indulatosan vitatkozik (máris indulatos vitát váltva ki): az infláció, amelynek megfékezését a szerző mindennél, még az eladósodás gondjának kezelésénél is sürgetőbbnek tartja. Ebben a tekintetben (de több más vonatkozásban is) a Fidesz programjához áll a legközelebb, de radikálisabb a fiatal demokratáknál: egyenesen az infláció megállítását követeli, s ennek érdekében egyévi előkészítést és további egyévi végrehajtást igénylő stabilizációs műtétet javasol. Nem hagy kétséget a Röpirat afelől, hogy ez óriási áldozatot jelent; de hogy mekkorát – elméleti kifejtésről lévén szó –, az sajnos nem derül ki.

E műtét során az árak – még egyszer, de ez lesz a végső – igen nagy mértékben megemelkednének, s közben (lehetőleg a feketepiaci és a nyugatnémet, osztrák árarányokhoz igazítva) át is rendeződnének, hogy reálisan fejezzék ki a piaci viszonyokat, alkalmassá válva a gazdaságtalan termelők kiszelektálására. Az összes ár- és vállalati támogatást meg kell szüntetni, helyre kell állítani a költségvetési egyensúlyt; evégből az adókat is úgy kell megszabni, hogy fedezzék az állam kiadásait, s ezenfelül egy bizonyos tartalékot is, a műtét okozta megrázkódtatások enyhítésére. Új, az árakat nem torzító, a teljesítményeket és a megtakarításokat megfelelően ösztönző adórendszerre van szükség; e megfontolásból Kornai ellenzi a személyi jövedelemadót, ehelyett kizárólag lineáris és egyöntetű kulcsokat használó adónemeket alkalmazna (forgalmi adó, alkalmazotti illetményadó, nyereségadó, vám), és a szociális támogatásokat (családi pótlék, segély) a kiadások oldalán, nem pedig adókedvezményként számolná el. Pénzügyi oldalról az említett állami vállalati bérszabályozás, az állami bankok hitelkínálatának korlátozása és a vállalatközi tartozások kíméletlen behajtása segítené az inflációellenes politikát. Ami igen nehéz feladat lehet, ha továbbgondolva a Kornai-könyvet, tekintetbe vesszük: Magyarországon még egy jó ideig csak „álbankrendszer” jelenlétére számíthatunk.

• gazdaság