Skip to main content

Halvány remények és nagy terhek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

És közben a hajó elmegy


Milliók dőltek hátra kaján elégedettséggel (és nem kis dühvel) vasárnap délután a tévé előtt, amikor Palotás János fölajánlotta jószolgálatait a kormánynak annak érdekében, hogy ne 40 dollárért vegyék a kőolajat, amikor az a világpiacon éppen 25 dollárért is megkapható. A számarányok persze eltúlzottak, de a figyelmeztetés jogos.


A bizakodást az adja, hogy amennyiben fix összegű lesz a fogyasztási adó, a kormány nem lesz érdekelt a minél magasabb beszerzési árban (hiszen attól függ saját bevétele), tartható az alacsony kereskedelmi árrés (hiszen nálunk alacsonyabbak a költségek).

Az érvelés egyik támpontja, hogy a költségvetés bevétele a benzin eladásából ne változzék meg a korábbihoz képest. Ez a mostani áremelés előtt 21,10 Ft volt, ezt kell megtartani továbbra is. A kormány hétfőn elkészített tervezete szerint a mérvadó 92-es benzin esetében azonban ez 24,40 Ft lenne literenként.

A fogyasztási adó emelése melletti egyik lehetséges kormányzati érv azonban az, hogy a költségvetésnek a szénhidrogénimportból származó bevétele csökken, s ezt kell ellensúlyozni a fogyasztási adó növelésével. Az OKGT közlése szerint ugyanis novemberben a szovjet fél az ígért 343 ezer tonna rubelelszámolású kőolaj helyett csak 143 ezret hajlandó szállítani. A többi 200 ezer tonnát dollárbarter keretében, az érvényes világpiaci árakon szállítja. Decemberben pedig rubelért egy decit sem kapnánk, csak dollárkonstrukcióban.

Ha mindez így igaz, akkor az azt jelenti, hogy jövő év eleje helyett már most át kell térni a szénhidrogén termékek dollárkereskedelmére. Ekkor viszont a költségvetés még ebben az évben elesik több milliárd forint különbözeti termelői forgalmi adótól.

A további remények – úgy tűnik – a kormány lapjának, a Pesti Hírlapnak, valamint a Népszabadságnak a Vállalkozók Országos Szövetségére hivatkozó esetleg téves adatközlésére támaszkodnak. Egyrészt a VOSZ úgy tudja, hogy az útalap a drasztikus áremelés után is három forint – az OKGT szerint a kétszerese, hat forint körüli. Az OKGT szerint a kereskedelmi árrés is nagyobb, mint a VOSZ által számolt 1,50 Ft, hiszen az a fogyasztói ár százalékában van meghatározva.

A VOSZ úgy számol, hogy az áremelés utáni 21 forintos termelői árat lehetne megtartani, ehhez járul a háromforintos útalap, az 1,50-es árrés és a 21,10-es fogyasztói adó. Az így kapott 46,10-es (átlag)ár kisebb, mint a vasárnap elfogadott ár.

Mint láttuk, az OKGT nagyobb terhekkel számol az útalapnál és az árrésnél. Szerintük viszont kisebb – s csak tudják (!) – a termelői ár, amely még a drasztikus emelés után is kisebb volt, mint 16 forint (a 92-es benzinnél 15,80). Tehát a termelői árak kisebbek, mint a VOSZ adatai szerint.

Ezeknek az áraknak a kialakítása azonban – az OKGT szerint – a költségvetési hiányt követte. Visszafelé számoltak, azaz a fogyasztói árból és a „szükséges” költségvetési bevételből határozták meg a termelői árat.

A tröszt szerint például 30 dollár körüli barellenkénti árnál a mai, hatóságilag megállapított termelői árat több mint 100 százalékkal kell megemelni ahhoz, hogy az OKGT-t ne érje veszteség. Konkrét példával: 29 dolláros barellenkénti árnál a 92-es benzin termelői ára 15,80 helyett 35,50 forint lenne.

Ezt terhelné még a 21-25 forintos fogyasztói adó, az útalap és az árrés. S máris jócskán túl vagyunk a 60 forinton…

Milyen megoldás lehetséges? Egyrészt a remény, hogy az OKGT adatai nem pontosak, illetve hogy egy esetleges szervezeti átalakítás során a termelői árak csökkenthetők. A remény halvány, s ha nem is vetjük el, akkor is figyelembe kell venni, hogy egy ilyen átszervezés éveket vesz igénybe. Olyan országokban, ahol áttértek az üzemanyagárak liberalizálására, legalább egy-két évet vett igénybe mindez – s nem is a miénkhez hasonló, zilált körülmények között.

A másik az, hogy az OKGT adatai többé-kevésbé megfelelnek a valóságnak. Ekkor viszont a társadalom által elfogadható üzemanyagárakhoz a költségvetésnek csökkenteni kell az innen származó bevételeit. Ennek a logikája az lehetne, ha az egyes költségvetési bevételekhez meghatároznák azt is, hogy azt mire lehet fölhasználni. Például ebben az esetben infrastruktúra-fejlesztésre. Egy ilyen átrendezés azonban aligha képzelhető el az államháztartás reformja nélkül.

A másik halvány remény, hogy a VOSZ bebizonyítja, hogy az ő adatai a helyesek. Ehhez vagy az előző lehetőség megvalósításához legalább akkora politikai (és szakmai) teljesítmény kellene, mint amekkorát vasárnap láthattunk…


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon