„Slow down, daddy!”

A Beszélő decemberi számában „Margócsysmus in der Literaturkritik: ästetisch usw.” című röffenetében azt írja a drága (ám kitűnőnek aligha nevezhető) Kák(án is csomót vizslató)a(jjaj!)y Aranyos, hogy a kortárs magyar irodalomkritika pimf, ultraimmanentista umbulda. (Puff neki.)

A szakállas mademoiselle egy (a kritika kritikájaként megírt, az Esterházy, Forgács Zsuzsa (!), Margócsy szövegvonalat követő, néhány ponton figyelmet érdemlő, ám többnyire hajmeresztően inkonzisztens) elemzésben (?) vad mozdulattal rántja le a leplet a meztelen igazságról. „A magyar újkritika (sic!) diadala: a morális ambíció iránti irigy [?] gyűlölet [???].” Csak így, en bloc. Magyar, újkritika, amoralitás, irigység, gyűlölet.

A magyar jelző bizonyára azt hivatott jelezni, hogy éles elméjű és nem kevésbé nagyműveltségű szerzőnk játszi könnyedséggel és bensőséges otthonossággal mozog a nemzetközi irodalomkritikai diskurzusban, s éppen most a honi kritika került érdeklődésének fókuszába. Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy óriási műveltségi anyaga birtokában néha már azt sem tudja, melyik nyelv felségterületén evez éppen, s bizony előfordul (a lónak is négy lába van…!), hogy egy németül megkezdett mondat angol nyelvű folytatást kap, majd hirtelen visszakanyarodik Goethe nagyszerű anyanyelvéhez, végül egy francia idézettel zár frappánsan. (A nagy emberek szórakozottsága, bizonyára.)

Lenyűgöző, amint széleskörű olvasottsága kiterjed Moris Blanchot-tól Bataille ismeretén keresztül Erdei L. Tamásig. Minden elismerésem szerzőnké. Eme ragyogó jellemzőket csak az árnyékolja be kissé, hogy a mit prepozíciót keveri a durch-hal, és „újkritikáról” értekezve nem jut eszébe, hogy a terminus már foglalt az „irodalomtudományos” nyelvben (ld. New Criticism, Eliot, Ransom, Tate, Wellek stb.).

A „diadalt” őszintén szólva nem értem. Hol itt a győzelem? Hol itt a harc?

Miután Őrjöngő Lórántként (műveltek kedvéért: Orlando Furioso) végigbotorkált a Margócsy-szöveg hímsoviniszta labirintusán Forgács Zsuzsa látványos „védelme” (miben sántikálhat?!) ürügyén, népnevelői hévvel és aprólékos pontossággal egyenként rámutatott a gigantikus és korszakos jelentőségű interpunkciós hibákra, valami homályos, „irodalmon kívüli” valóságnak az irodalomba való beemelése szükségességéről értekezett (jelzem: az angolszász újkritika egyik alaptétele éppen az irodalmi rendszer zártsága: „Az irodalomfogalom jellege alapján az irodalom rendszere megjelenhet mint zártan műközpontú és esztétikai [!] értékelvű rendszer, az önmagukba zárt műalkotások ideális rendje, amely minden új, jelentős műalkotás létrejöttével átrendeződik.” [T. S. Eliot]), a Vesszőlovag(ina), lévén, hogy „reálszoc. ifjúkora” következtében csakis mozgalmakban és izmusokban képes gondolkodni, észbe kap, hogy a választott célterület még igen szűk, ezért mozgalomkonstruáló hevületében gyorsan és kapkodva hozzászerkeszt még egy bekezdést filippikájához Farkas Zsolt-anyázásból. (Farkas Zsolt bizonyára azért amorális, mert Nádas akadémikusról merészelt kritikát írni. Micsoda elképesztő arcátlanság! Szinte látom Zsoltot, amint sárgul az irigy gyűlölettől.) Apropó: Nádas Péter valóban annyira rossz író volna, hogy „igazát” csupán akadémikusi voltára való hivatkozással lehetne meggyőzően védelmezni F. Zs.-vel szemben…?

Végül Kákay, hogy valóban bebizonyítsa széleskörű olvasottságát, éles elméjű megállapítását a kortárs magyar irodalomkritikáról egy szerény személyem által jegyzett tanulmány ideges (és főként pontatlan!) citálásával igyekszik illusztrálni. Mivelhogy itt morális ambíció ürügyén nem képes másba kapaszkodni, kénytelen egy „glamorous tudósnő” által nagylelkűen fölajánlott segítség iránti köszönetnyilvánításon élcelődni ízetlenül. De ezt még mindig nem találja elég meggyőzőnek: a fiatal kritika Szodomáját és Gomorráját érzékeltetendő nem rest idézni a „farkaszsoltizmus” legújabb rémtetteiből. („Ó, Asztarté! Ó, Beliál!”)

A „Fidex-nemzedék múlhatatlan biofényével” szemben azonban a Szadex-generáció kihunyó mentáltüze láthatóan már arra sem elegendő, hogy pislákoló gyertyalánggal világítson dicső papjának: az idézett mondat jelentése az idézett formában furcsamód éppen ellentétes a kontextussal. Nem kellene itt egy érdemes Hálózati Kalóznak és (köz)ismert Net-sámánnak gyanút fognia…? És rendes arisztokrato-anglomán neokonzervatívhoz méltón a keménykalapot a sétapálcára akasztva leemelni a hivatkozott folyóiratot a könyvespolcról? És esetleg ott pontosan utánanézni az idézett szövegrésznek?

Gépelési hibákból eredően nemzedékeket minősítő következtetéseket (ráadásul tévesen) levonni ugyanis meglehetősen kínos. Hogy úgy mondjam: ciki.

Ezen a ponton földereng bennem a gyanú Kákay mentségére. Megnézem a Netet… És valóban! Gépelési hibáról szó sincs. Lehetséges volna, hogy csupán a Havanna szivar füstje takarta el a képernyőt…?

Az inkriminált mondat ugyanis (helyesen) így néz ki és jelent meg a Pompeji című szegedi folyóirat hagyományos eljárással készült, papírra nyomtatott, puhafedelű (és szívemnek oly kedves) 1996/2. számában: „A primér szöveg ne (kiemelés tőlem. E. L. T.) legyen reflexív, mert unalmas, mert destruktív.” Csupán a mondat jelentésének súlyát hordozó tagadószót hagyta el Kákay kis(asszony). Potomság. Lényeg a lényeg: az „Igazság” heroikus védelmezése irigy, gyűlölködő és amorális ifjúkritikusokkal szemben. (Hogy lehet ennyi paranoiás között élni? De tényleg, nekem már a fele is sok lenne.)

Talán lassúdni kellene kissé. A rossz májat kicsit följavítani. Ideges, rosszhiszemű kapkodás ellen javasolnám gyógyszerként a szoros olvasást, folyamatos ellenségkép-képzés helyett pedig a „jóindulat hermeneutikáját”, ha ez mond valamit. („Lassíts, papi!”)

Irigység? Gyűlölet? Amoralitás? Akárhogy is vizsgálom, drága Aranyos, de Káka(y): ez a káka, mint a baba popsija. De ahogy az Ön recenzióját elnézem…

„Daddy’s flown across the ocean / Leaving just a memory / Snapshot in the family album / Daddy what else did you leave for me? / Daddy, what’ d’ ya leave behind for me?!? / All in all it was just a brick in the wall. / All in all it was all just bricks in the wall.”*

Erdei L. Tamás

* The Wall
Produced by David Gilmour, Bob Ezrin and Roger Waters. Released November 30. 1979. All songs by Roger Waters except where noted.